Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A Flaming Lips új lemezét nagyon szeretjük, nagyon tiszteljük, de nem tudjuk, mikor fogjuk újra meghallgatni.
Nem könnyű a Flaming Lipsszel. Kissé elcsépelt módon azt szokták mondani, hogy ők Amerika válasza a Radioheadre. Valamennyire borongós és elvont szövegek, furcsa, sejtelmes, selymes férfi énekhang, mindemellett pedig kísérletező zenekar, akik híresek arról, hogy majdnem minden számukban szerepel valami furcsa hang, kütyüzés vagy meglepő váltás. Ezek a váltások a legizgalmasabbak, soha nem lehet sejteni, hogy mikor következik egy ilyen rájuk jellemző fordulat, amitől a lassú, ilyen-olyan számból váratlanul valami hatalmas dolog robban ki. És mindezt úgy csinálják, hogy az egyáltalán nem okoskodó, kioktató vagy nagyzoló.
Valami ütődöttség
A Flaming Lips életmű ennek megfelelően egészen változatos, az egyik dalban leginkább az előző évtizedben népszerű énekes-dalszerző vonalat hozzák, egy másikban valami furcsa keverékét a countrynak, egy harmadikban pedig hatalmas buliszámot írnak. Őket hallgatva az embernek könnyen az lehet az érzése, hogy ezek a zenészek mindenben járatosak, és abba a lehangoló meghatározásba is bele lehet futni, hogy ők játsszák a gondolkodó ember rockzenéjét. Az együttes viszont ennek ellenére sem tudott ellenszenvessé válni, mert minden számukat belengi valami ütődöttség, mintha az egészet nem is gondolnák annyira komolyan.
Az amerikai együttes egyébként egyáltalán nem számít fiatalnak, még 1983-ban alapították, és sokat kellett várniuk a nagy áttörésre. Csak az 1999-es Soft Bulletin hozta meg számukra a sikert, ami kábé az utolsó nagy ünnepelt rocklemeze volt az előző évezrednek (a legnagyobb megmondónak és legmeghatározóbbnak számító lap, az amerikai Pitchfork is 10/10-esre értékelte). Sőt, tulajdonképpen az egyik utolsó, egységesen ünnepelt nagy rocklemez volt. A Flaming Lips karrierje azóta viszonylag töretlen, a 2002-es Yoshimi Battles the Pink Robots talán még királyabb is lett, mint az áttörést hozó kilencedik albumuk.
Eleinte csak lüktetést
Az előző nagylemezük, az Embryonic viszont valami furcsa váltást hozott a zenében, mintha ezt korántsem vették volna annyira könnyedre. A Flaming Lipsre gyakran jellemző volt valamiféle melankólia, az Embryonicból – egyetlen kivételtől eltekintve – viszont csak borongósságra emlékszem. Azt az egyetlen kivételt persze a Yeah Yeah Yeahs énekesnőjével, Karen O-val felvett I Can Be a Frog jelentette, amit éppen az állatok hangjait a telefonban utánzó énekesnő mentett meg. Azért nagyon lehetett tartani attól, hogy a Terror még mogorvább lesz, mert az együttes vezetője, Wayne Coyne nemsokkal előtte szakított barátnőjével, akivel huszonöt évig voltak együtt.
Az első szám ugyan nem kezdődik rosszul, eleinte olyan mintha lefagyott volna az mp3-lejátszó, de hipnotikus számot építenek belőle, mégis gyorsan beigazolja a félelmemet: a Flaming Lips sokat változott ahhoz képest, ahogy megismertem, és ahogy megszerettem. Beindul az álomszerű ének, vele egy időben pedig megindul a szaggatott gitárjáték, ami Steve Albini legendás noise rock zenekarát, a Shellacot idézi. A második szám aztán sokkal fátyolosabb, eleinte csak lüktetést és valami elektromos bugyogást lehet hallani, amiből aztán majdnem olyan zajorkán keveredik, amilyen zajokkal a Mézga családban MZ/X felkeresése járt.
Itt látszik már, hogy a Terror az a fajta lemez, amit az ember nagyon szeret, nagyon tisztel, viszont maximum évente egyszer hallgat csak meg, ha egyáltalán még előveszi. Egy kerek egész, csendesebb, merengősebb részekkel, és vadabb számokkal, amik úgy követik egymást, hogy a lehető legnagyobb élményt adják. Ebből a szövetből nem lehet kiragadni egyetlen számot sem, különben elveszti az erejét. A több mint tíz perces Lusttal így is túlzásba esnek, leül alatta az album, amin két csúcspont található, de azok is úgy oszlanak el, hogy a végére meglepetés nélkül maradunk, és úgy búcsúzik a lemez, hogy percek óta nem hallottunk semmi érdekeset.
Még kevesebb fogódzkodó
Egy-két alkalommal képesek még egy-egy váltással, váratlan hanggal kisebb meglepetést, katarzisfélét, vagy ha úgy tetszik, sokkot okozni, de kétségtelen, hogy most távolodtak el legmesszebb a dalszerű daloktól. Ezt az irányt az előző lemezen, az Embryonicon is fel lehetett fedezni, mert azon is csak hömpölygött a zene egy-egy kiemelkedő a pillanattal. Akkor is olyan volt már a Flaming Lipset hallgatni, hogy időnként inkább csak háttérzeneként működött, az ember ki tudott lépni belőle, aztán amikor megrázták magukat, akkor újra visszakerülhetett a világukba. Ezúttal még kevesebb fogódzkodót adtak, de azért az egy-két alkalomért még érdemes meghallgatni.
