Sok oka lehet annak, ha egy rendező igazán meg akar rendezni egy darabot, de leggyakrabban talán kultúrpolitikai indíttatások állhatnak a háttérben. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy egy politikai és filozófiai eszmékkel igen erősen átitatott darabra esik a választás, máris biztosak lehetünk benne, hogy repülni fognak az utalások országunk jelenlegi helyzetére. Ennek ellenére Bagossy László nem foglal állást az Örkény Színházban megrendezett Mrozek darabban.
A Tangó eredetileg abszurd dráma, de abszurditása mára már közel sem elképzelhetetlen valóság. A történet szerint a nem különösebben tékozló fiú, Artúr (Máthé Zsolt) hazatér, hogy megreformálja ultraliberális művészcsaládját, mert rendre, szabályokra, korlátokra vágyik, és nem megoldás számára a tökéletes káosz. A megoldást pedig kezdetben abban látja, hogy feleségül akarja venni züllött unokahúgát, Alát (Szandtner Anna), és erőszakkal veszi rá léha családját az új körülményekhez való alkalmazkodásra.
Bagossy László az első és a második felvonás díszleteivel kívánta érzékeltetni a különbséget, ezért míg az első felvonásban egy művésztanya jelenik meg előttünk, úgy ugyanez a lakás a második részre polgári villává változik, ezzel fokozva a család kényelmetlenség-érzetét. Az újonnan kialakult helyzethez egyedül a nagybácsi, Eugéniusz (Csuja Imre) képes önerőből alkalmazkodni, de képmutatása és talpnyalása ugyanúgy nem vezet sehova, mint a mindezidáig totális fejetlenségben élő szülők, Eleonóra és Sztomil (Für Anikó és Mácsai Pál) meghunyászkodása. A vélt vagy valós erkölcsi fölényben lévők sorsa nem túl fényes ebben a darabban, se a nagymama, Eugénia (Pogány Judit), sem a fiú nem jön jól ki a buliból, pedig a nagymama az egyetlen, akinek az élete valójában jottányit sem változott. Az egyedüli nyertes persze a mindvégig (látszat)háttérszerepet betöltő Edek (Debreczeny Csaba) lehet, neki úgyis jó, ha csak egy ténfergő, aki dugja anyát esténként, de az talán egyel jobb, ha ő a ház ura.
Mindenki megtalálja a számításait a szerepében, de végül se a színmű nyilvános próbáján tervezgetetthez képest sokkal kisebb pocakot kapott Mácsait, se Für Anikót nem viszi el Ignjatovic Kristina jelmeztervező túlságosan abszurd irányba. A családtagok csak kellékei Máthé egyszemélyes drámájának, valószínűleg nem véletlen, hogy igazi élet jelét egyedül Szandtner Annán lehet felfedezni, bár benne is igen mélyen van eltemetve.
Artúrnak meg inkább csak elvei vannak (vagy volnának, vagy még inkább szeretnének lenni), de ahogy ő sem jut egyről a kettőre, úgy Bagossy sem mozdult el semelyik irányba, hagyta, hogy a darab azt adja, ami, hiszen akit izgat a politika, az úgyis tudja, miről van szó. Ez nem feltétlenül baj, hiszen a Tangót jól írták meg, aktuális magától is, nem kell túlmagyarázni. Mégis jó lett volna, ha Máthé Zsolt szavai nem csak elszállnak a rafináltan kitalált Khell-díszletek között, hanem valódi tartalmat nyernek. Aztán az is lehet, hogy azért nem nyertek, mert valójában ennek az egésznek semmi értelme nincs.
