Egy hátborzongató szakítás

Nagyon szépen arra kértem, hogy költözzön el. Nem vette komolyan. De akkor leültünk, és újra megkértem. Ordítva, bőgve kértem. Miért sírsz akkor, örülnöd kéne, hogy elmegyek, mondta. Mert szeretlek. Akkor miért küldesz el...?

nadablog-ujfejlec

Prakash (a Mester) alvajáróknak nevezi mindazokat, akik csak jönnek-mennek, tesznek-vesznek fásultan, egykedvű arccal, mint a zombik. A sikert, a hatalmat, a pénzt hajszolják és elfelejtenek élni, érezni, jó nagyot szippantani a levegőbe és nevetni. Én is ilyen alvajáró voltam nagyon sokáig, de azt hiszem, már ébredezek. Ébredezésem nagy állomása volt az a szakítás, amit most elmesélek. (Igazán felébredni majd csak nemsokára fogok - ha Prakash segít és az Ég is úgy akarja - mert a Mester az igazi felébredés alatt azt érti: Megvilágosodás. Vagyis az Abszolút, a Teljesség, Isten megtapasztalása. De ez egy következő történet, előbb tán szakítsunk.)


Öt és félévnyi együttélés. Én nem akartam összeköltözni, de S. százszor elmondta, képtelen egyedül élni, hát belementem. Tizenöt évvel volt idősebb, ez csak utólag tűnik fontosnak: el tudta hitetni, hogy sokkal kiforrottabb, tapasztaltabb, erősebb nálam. Nekilátott, hogy gatyába rázzon (eleinte tetszett, bár nem kértem rá.) Vigyázott rám, morgott, hogy felfázom, ha nem volt rajtam papucs, egyengette a dolgaimat, levizsgáztatta a kocsimat, ápolgatta a lelkemet. Ő volt az első, azt hiszem, aki végre igazán meghallgatott és talán értette is, amit mondok. Ő is ír, írótárs, gondoltam, de jó, együtt alkotunk majd. Hátradőltem.

A szerelemmel kezdtük, alkotni ráérünk még, megérdemeljük, hogy előbb repüljünk kicsit, csak magunkért. Repültünk. Két évig. Aztán pörögtek a hónapok, évek, és csak lézengtünk, rutinból, egymásba kapaszkodva. Olyan olajozottan tudtunk már egyszerre lépni-élni, hogy észre sem vettük, lélektelen gépekké váltunk.

2008 októberében kezdődött, hogy minden hajnalban három óra körül felébredtem, mintha megcsíptek volna. Álomszerű, mégis éber, vidám kábulatba kerültem. Gondolatok jöttek puhán, mosolyogva nézegettem őket. Pedig nagyon véres gondolatok voltak. Mind arról szólt, hogy véget kell vetnem ennek a kapcsolatnak, tovább kell mennem.
Reggel csodálkoztam: micsoda hülyeség, miért kéne tovább lépnem, hová? Ő is, én is úgy gondoltuk, hogy ritka az ilyen testi-lelki-szellemi egymásra találás. Akkor miért lépnék tovább?
A hajnali derengések csak nem maradtak abba, emlékszem, volt, hogy fel is könyököltem az ágyban, néztem S-t, ahogy alszik, és arra gondoltam, Istenem, mennyire szeretem, és el fogom hagyni. Olyankor nem rázott meg ez a gondolat, sőt, inkább csupa öröm volt és szeretet. Szeretet és tisztelet iránta meg az Élet iránt, magam iránt, a szabadság iránt. A döntés iránt, ami akkor és ott olyan egyszerűnek és kézenfekvőnek tűnt. Nem tudom mihez hasonlítani ezeket a hangulatokat, nem hiszem, hogy volna olyan kemikália, ami előidézhetné (bár nem is próbáltam:)

Nappal egyre többet gondolkodtam. Mi is tart össze minket? A szeretet? Szeretni távolabbról is tudom. A szenvedély? Már rég csak eljátszottuk: lélek nélkül nincs szenvedély. Az inspiráló szellemi harmónia? De hát ki tudja, mióta nem is beszélgettünk. Akkor mi? A kényelem? Alattomos csapda a kényelem. A félelem az egyedülléttől? De miért kéne félni az egyedülléttől? Félelem a rosszabb anyagi helyzettől? Túl nagy az ára az ilyen biztonságnak. Félelem attól, hogy fájdalmat okozok? De lehet-e ő boldog velem, ha én nem vagyok az? Valamiféle hűségeskü? Áltolerancia, ócska csalás.
Meddig akarom még színlelni, hogy minden rendben, csak hogy ne legyen balhé, dráma, probléma? Hát én nem érek annyit, hogy megpróbáljak levegőhöz jutni, újra érezni, ÉLNI?

Arra szövetkeztünk az elején, hogy együtt utazunk majd kívül-belül - de S csak két évig bírta. Egyre fásultabb és keserűbb lett. Kinevette az álmaimat, amik az ő régi álmai is voltak. Sokáig nem adtam fel. Úgy próbáltam szállni vele, hogy a hátamra vettem. De úgy nem lehet. Lelkileg is, fizikailag is éreztem, hogy lehúz. Az egyik petefészkem, mintha egy fél szikla lett volna a helyén, hónapokig nyilallva fájt, és nem találtak rá szomatikus okot. Aztán megértettem, hogy amit vele szemben érzek, hogy lecövekel, visszahúz, az jelenik meg a testemben is, jellemzően egy szex-szervben. Amint megértettem, meggyógyultam, eltűnt a fájdalom.

November eleje lehetett, hogy egy reggel valamin megint összecsaptunk. Morgott, én meg a vállam vonogattam, aztán egyszer csak, mintha nem is én beszélnék, kibukott belőlem a kérdés: Te boldog vagy?
Rávágta: NEM. Talán őszintén. Talán dacból.
Máskor ilyenkor gyorsan jó kislány lettem volna, hogy boldog lehessen. Most viszont nagyon szépen arra kértem, hogy akkor költözzön el.
Nem vette komolyan, azt hitte, csak egy újabb fogás. De akkor leültünk, és újra meg újra megkértem. Ordítva, bőgve kértem, pedig sose sírok. De akkor alig láttam a takonytól meg a könnytől.
Miért sírsz akkor, örülnöd kéne, hogy elmegyek, mondta.
Mert szeretlek.
Akkor miért küldesz el...

Jó kérdés, rágódtam is rajta vagy félévig, immár szent magányban. Meg azon, hogy miért pont akkor? Miért olyan hirtelen, olyan elvágólag? Azt volt az érzésem, ez valami sorsrendelés, valami sürgősen történni fog, helyet kell adnom neki, szabaddá kell válnom.
Vagy éppen, hogy már meg is történt az a valami, amiről az eszem még nem tud, csak az érzékeim.
Egy nap lementem alfába (agykontrolozom), és megkérdeztem a „tudatalattimban lakó" segítőmet, miért történt mindez, miért kellett elhagynom S-t, miért borítottam fel az életünket. Megdöbbentett a válasza: - Nem tehettél mást, megkaptad a jelet.
Jelet? Mire?
Vártam, hogy történik valami, ami mindennek értelmet ad. Nem történt semmi. De a semmiben ülve valami mégis azt súgta, nyugi, ez most a tisztulás ideje. Meg kell erősödnöd, magadra kell találnod, hogy kinyílhass valami hatalmasabbnak. És ehhez idő kell.

S összezuhant, de elfogadta a döntésemet, két nap múlva elköltözött. Nem zsarolt, nem balhézott, korrekt volt, mint mindig. Annál szarabb volt. Annál jobban fájt. Fájt, hogy fizikailag nincs velem, mintha kitettek volna a hóba csupaszon. Fájt, hogy nem tudom, mi van vele, hogy boldogul (nem állt szóba velem). Fájt, hogy szemétnek tart, hazugnak. Fájt, hogy nem magyarázhatom el. Hogy nem is tudtam volna elmagyarázni, mert én sem értettem. Mindennap belehaltam ebbe.

Hónapok teltek el a szakítás óta, és én továbbra is csak hangosan bőgtem a bűntudatban vergődve, mint az albán szamár. A lányom már csak röhögött rajtam. Ne sírj, hívd vissza inkább, mondta. Hívjam vissza? De miért hívnám vissza?

Aztán egy nap rám talált egy vers. Az indián törzsfőnök, Oriah Hegyi Álmodó verse. Néhány sora mellbevágott:
"Nem érdekel, igazat beszélsz-e.
Azt akarom tudni, mersz-e másnak csalódást okozni, hogy hű maradhass önmagadhoz.
Hogy elviseled-e a csalás vádját anélkül, hogy megcsalnád saját lelkedet.
Azt akarom tudni, hogy hűséges vagy-e, s ezáltal megbízható."
Megnyugodtam, fellélegeztem.
Hűséges vagyok, igen, nagyon is. És bátor.
Végre elengedtem. Április-május lehetett.

 

Folytatjuk...

cikk-tipus-altalanos

« előző rész || következő rész »

Oszd meg másokkal is!
Mustra