Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Jó, tudom, szakítós lovestory-t ígértem mára, de szakítani meg szomorkodni ráér, hova is kapkodnánk. Sokkal fontosabb jutott az eszembe. A múltkor ugyanis majdnem átrohantam a lényeg fölött. Attól tartok, hogy az önutálós történetem csúcspontjaként a sikeres fogyás kerekedett ki, holott pont nem az lenne a fontos. Hanem az, hogy szeressem magam. És hogy ne mindig rólam legyen szó: hát hogy TE szeresd magad.
De könnyű ezt mondani. Ha megkérdezek valakit, szereti-e magát, általában zavarba jön. Mert azt nevelték belénk, hogy ezt nem illik. Az önszeretet ciki, az önimádat kóros, csakis másokat szabad szeretni, az önérdeket háttérbe kell szorítani, satöbbi. De hogy szerethetnél valaki mást önfeledten, ha közben folyton az jár az eszedben, rádöbbent-e már, hogy Te mennyire nem vagy szerethető?
Másrészt viszont hogy tudnánk szeretni magunkat, amikor olyan sok baj van velünk? Tinilányom például (szép, mint a franc) naphosszat áll a tükör előtt, és azon mereng, hogy miért nem nagyobb egy kicsit a szeme, miért nem vékonyabb a bokája, karcsúbb a combja, miért nem... Amúgy magas és vékony, és ha a lába picit is karcsúbb lenne, már Barbie lenne és hasra esne. Szereti magát? Elégedett? (Néha belém mar, hogy nem.)
Aztán, mire felnövünk, már nem csak a külsőnk miatt utáljuk magunkat, hanem a sok kudarc miatt, amit kreáltunk, a sok seb miatt, amit adtunk-kaptunk, a sok gond miatt, ami körülvesz, a sok harag és bánat miatt, amivel tele a szívünk. Nagyon nehéz ezek ellenére a tükörbe nézni, és őszintén azt mondani, szeretlek.
Próbáltad már? Tudnád azt mondani magadnak hangosan, hogy szeretlek? Viccelődni, nevetgélni, élcelődni, színészkedni nem ér. Csakis halál komolyan, szívből, szemrebbenés nélkül. Megy?
A Mester egyszer azt mondta, képzeljük el, hogy mindannyiunkban lakik egy kisgyerek. A kicsi önmagunk. A lelkünk legmélyén kuporog, ahol ma már sose járunk, nagyon mélyen és nagyon árván.
Én úgy neveztem el: a Kicsi Én.
Aznap a jóga után vagy húszan feküdtünk a földön matracokon, félhomály volt, szép halk zene szólt, és abban az ellazult állapotban Prakash (vagyis a Mester) megkért, keressük meg az emlékeink között ezt a kisgyereket. Aki még gondtalan volt és boldog, aki hitte, tudta, hogy körötte minden tökéletes, minden csupa szeretet. Aki még örülni tudott, hogy süt a Nap vagy épp esik, hogy nem fázik, hogy jóllakott, hogy szeretve van.
Elindultunk befelé, hogy megkeressük.
Emlékszem egy fényképre magamról, az akkori nappalink dohányzóasztala előtt térdelek a földön, kétéves lehetek. Szanaszét színes ceruzák hevernek, az asztalon elnyújtott karomra hajtom a fejem, vicces, hogy milyen pici a karom és milyen nagy a fejem, a hajam csupa kóc. Belehunyorgok az ablakon át áradó fénybe. És nevetek. Az egész mozdulat, ahogy vagyok, ahogy vigyorgok, maga a boldogság. A teljesség.
Húsz felnőtt ember a földön, húsz pici gyerek. Felszakadó sóhajok, könnyek, enyhülés...
Biztos neked is van magadról hasonló képed.
Akár mindennap megkeresheted a kiskori Önmagadat, mondta Prakash, csak egy kis csend kell hozzá. Szólítsd meg, öleld magadhoz, ha ő is akarja. Menj vele, ahová visz. Mit mutat? Miről mesél? Mit szeretne? Sír? Miért? Mitől fél? Mivel tudnád megvigasztalni? Mivel tudnád megnevettetni? Tedd meg érte.
A Kicsi Én minden pillanatban ott ragyog benned, és nagyon vágyik arra, hogy szeresd. Képes vagy szeretni? Szeretetre méltó?
Te vagy az.
Mondd ki, hogy szereted.
PS: Nekem elég nehezen jött össze ott a fürdőszobában, a tükör előtt. Valami ilyesmi lett belőle végül, hogy na, jól van, szeretlek, te hülye. De azért már ez is valami, nem?
Folytatjuk...
« előző rész || következő rész »
