Zanza!

A Mester jókat nevetgélt, amikor arról beszélt, hogy manapság folyton a személyiségünket akarják fejleszteni a különböző méregdrága tréningeken és terápiákon. Pedig a cél …

nadablog-ujfejlec

az lenne…, hogy ezt a hamis, karneváli göncöt végre levessük magunkról.
Mert mi is a személyiség...
Én például húsz éven át meg voltam győződve arról, hogy csak akkor lehetek igazán önmagam, ha kiszőkítem a hajam. Amúgy tényleg szőke volna, de csak nyáron, ha kiszívja a Nap, egyébként seszínű. Aztán egy szép napon, épp egy francia körútról hazatérve a kezembe akadt a párizsi, fényképes metróbérletem, és megrémültem. 
Ki ez a vicsorgó, svédszőke rém, akiről mindjárt lepattan a paróka? Lázasan keresgélni kezdtem a régebbi fotóim között, és megállapítottam, hogy minél szőkébb a hajam, annál idegenebb az arcom, és annál inkább mást üzen rólam, mint amit üzenni szeretnék. (Mit is, mit is?) 
Visszafestettem a hajam közép barnára, azóta kösz, sokkal jobban vagyok. 


Ez persze csak apró részlet, szinte lényegtelen. A lényeg, hogy a személyiségem és az abból kiburjánzó külsőségek mind NEM ÉN vagyok. Hanem, csak amit képzelek magamról. 
Mit szeretnék képzelni magamról? Mit szeretnék, mit képzeljenek rólam mások? És miért szeretném, hogy azt képzeljék? Mit akarjak elhitetni magammal és másokkal, milyen vagyok? Minek örülnének? 
És ugyanannak örülne mindenki? Vagy mindenkivel mást-mást hitessek el? És különben is, miért akarom, hogy örüljenek nekem? Mert azt akarom, hogy szeressenek? De miért? Nincs, aki szeret? 
És aki szeret, tényleg engem szeret? Vele mit hitettem el? És mit hitettem el magammal, mit hisz rólam? 
És én kit szeretek? Mit hiszek arról, akit szeretek? Mit hitetett el velem, milyennek kell képzelnem? Elhittem-e? Meddig hiszem el?
És magamat szeretem? Igen? Biztos? 
És melyik magamat? 


Én azt szerettem volna elhitetni, hogy nagyon kedves, szelíd ám karakán, meleg szívű de nem balek, okos de nem könyvmoly, nőies mégis határozott, önálló mégis szeretetre vágyó, szexi ám erényes, házias mégis vagány, sportos de... Sorolhatnám. Csupa általánosság, csupa ellentmondás. Kész tudathasadás.


Amióta a Mester felkarolt (vagyis rácsimpaszkodtam:)), semmit sem szeretnék elhitetni magamról, sem pedig magammal, legalábbis erre törekszem. Ezen dolgozom. Baromi nehéz ám. Mert hogy lehet különválasztani, mi az, ami én vagyok, és mi az, ami nem én vagyok, amikor mindkettőről épp én gondolkodom.
Biztos, hogy én gondolkodom? 
Biztos, hogy pont gondolkodni kéne róla? 
(Biztos nem, mondaná a Mester, de nem mondja, mert ez itt az én blogom.) 


Tényleg, ki vagyok? Az, amit gondolok? De hisz máskor meg mást gondolok.
Az, amit érzek? De hát hol ezt érzem, hol azt.
Az, ahogy hívnak? Ugyan, mindenki másképp hív.
A testem volnék? De a testem folyton változik, melyik állapota vagyok?
Az eredményeim vagyok, a diplomáim, nyelvvizsgám, beosztásom, rangom? Ezek szerint egy lakatlan szigeten, ahol nincs aki tiszteljen a titulusomért, megszűnnék? 
A lakásom vagyok, a kocsim, a pénzem? Jó ég, be vannak biztosítva özönvíz esetére? 
De akkor ki vagyok én? 
Na, és Te ki vagy?


Szép kis kérdések. Őrült nagy kérdések. Azt hiszem, boncolgathatjuk még egy darabig, aztán remélem, egy szép nap megjön a válasz is. 

 

Folytatjuk...

cikk-tipus-altalanos

« előző rész || következő rész »

Blogmustra