Talán én voltam az, egy másik életemben

Zanza!

Tegnap odaát voltam. A túloldalon. Többször jártam már ott, de ilyen messzire még soha nem merészkedtem. Amit tegnap láttam, minden rémálmomat felülmúlja. Pedig ez nem álom volt, dehogy. Tudatosabb voltam, mint valaha.

nadablog-headÁlmodtad már azt, hogy tudsz repülni? Én sokszor álmodom ilyesmit, olyankor természetes, hogy csak neki kell lódulnom, és huss, már szállok is, lazán kikerülve a fákat, hegyeket, és még az alattam tátongó szakadék sem borzaszt el, mert tudom, hogy szépen földet érek majd, ha akarok.

Tegnap is úgy kezdődött az egész, hogy repültem, de mondom, ez nem álom volt. A lelkem repült, a tiszta tudatom, aztán eltűntem, és csak mint szemlélő maradtam jelen.
A tiszta kék égen, a napsütötte felhők fölött egy nagy, lomha madarat láttam, ahogy lusta szárnycsapásokkal halad előre. Örültem, hogy szabad és boldog, alatta a föld, körötte a tündöklő kék.
De akkor megértettem, hogy ez a madár nem boldog. Nem tud nevetni, mert megkövesedett csőre lefele görbül, lelke örökös egykedvűségre ítélve. Megláttam a szemét. A rémisztő jégkék szemét, amin mintha hályog lett volna, egybefolyt az írisz a fehérrel.
Szomorú lettem és nagyon féltem.
Akartam tudni, mi történt ezzel a madárral, ugyanakkor rettegtem is tőle, hogy megtudom.

És ekkor megértettem, hogy a madár csak egyfelé repülhet, csak körbe-körbe, amíg bír. Szörnyű fertő a szíve, borzasztóan kegyetlen dolgokat tett, és ez a büntetése. De mit tett? Ölt?

Hirtelen nagyon megfájdult a fejem, mintha szét akart volna robbanni. Mély levegőket vettem, és a kilégzésnél a fájdalomra figyeltem. Ahogy elszivárgott a fájdalom, megláttam. Pedig nem akartam látni.
Mégis láttam, muszáj volt. Ott álltam a sötét, dohos teremben, sehol egy bútor, csak az ablaktalan, mocskos, nyirkos falak.
És a rengeteg kisgyerek.
A földön fetrengtek egymás hegyén-hátán és nyüszítettek az éhségtől, a hidegtől és az iszonyattól. Mind meztelen volt. Egymást melengették a vizelettől, hányástól ragacsos testükkel.

A madártól rettegtek. Mintha árvák lettek volna, és a madár a gondozójuk, amikor még ember volt. Alig adott enni nekik, akkor is közös tálba, a földre, mint disznóknak a moslékot, nem fürdette őket, nem adott rájuk ruhát. Amelyik pedig nyikkanni mert, azt a földhöz vágta. Vagy karját, lábát törte.
A gyerekeket elnémította a rettegés.
Hirtelen én is egy lettem közülük.
Nem éreztem fájdalmat, nem éreztem semmit. Már nem.

Aztán megint csak szemlélő lettem, láttam a fejem fölött köröző rohadék, kegyetlen dögöt. Láttam, hogy ha majd már nem bírja tovább, beleszédül az ég viharos, villámos sarkába, ahol szétporlad és csak egy szikra marad utána, semleges energia. De nagyon is jól bírta, konok, szívós madár volt. Ahogy a halálos kegyetlenségeit is minden érzelem nélkül tette, a szenvedést is közömbösen viselte. Semmi bűntudatot, megbánást nem érzett.

A legkínzóbb az volt, hogy tehetetlen vagyok. Mintha ököllel püfölték volna a mellkasom, ki akart szakadni belőlem a fájdalom, de nem sírás tört föl belőlem, hanem valami eszelős, kétségbe esett üvöltés. Soha életemben nem üvöltöttem még így, helyettük üvöltöttem, értük üvöltöttem, és miközben a lelkem mégis üres maradt, megindultak a könnyeim. De nem volt ez igazi sírás, mert az megkönnyebbülést hozott volna. Én nem könnyebbültem meg.
Hanem megfagytam, hogy talán én vagyok az a madár.
Hogy talán én voltam egyszer réges régen, egy másik életemben.

Tegnap odaát voltam, túl ezen a zavaros világon, túl önmagamon, túl a korlátaimon. Olyan nagyon TÚL, ahol már nincs is más, csak az érzékek játéka, lüktetés, öntudatlan mozdulatok, képfoszlányok - és a lélegzetem.
Amikor visszatértem, könnyű lettem és vidám, mint egy tengerparti nyaralás után. A madár, a gyerekek, csak mint egy furcsa film szereplői maradtak meg bennem.

Te is megnézheted, milyen odaát. Ne félj, nem kell hozzá semmilyen kemikália. Csak TRANSZ! Legközelebb mindent részletesen elmondok.

folytatjuk

Blogmustra