A jó anyáról, jó apáról valószínűleg olyan szavakra asszociálunk, hogy önzetlen, áldozatkész, és még sok hasonló tiszteletreméltó jelzőre. Tényleg sok áldozatkészség kell a gyerekneveléshez, hiszen sokszor megköveteli a gyermek igényeinek kielégítése, hogy a szülő háttérbe szorítsa kényelmét. Az a tapasztalat azonban az, hogy ezt is túlzásba lehet vinni, és olykor éppen az önzés hozza meg a megoldást. Az idézőjeles önzés, amit úgy írhatnánk le, hogy egyes esetekben a szülő előrébb helyezi saját igényeit, jóérzését, mint az önnön magával, mint tökéletes szülővel szembeni elvárásait.
Abban a szülőben, aki megengedi magának, hogy saját igényeit is figyelembe vegye, nyilván csökkenni fog a feszültség, és ez a gyereket is megnyugtatja. Nem beszélve arról, hogy különböző érzelmi állapotokban különböző mértékben vagyunk képességeink birtokában.
Mikor belehergeltük magunkat egy problémába, a kézenfekvő megoldások sem jutnak eszünkbe. Ha javul a hangulatunk, előjönnek az ötletek, nem ritka tapasztalat, hogy hirtelenjében minden sokkal egyszerűbbnek tűnik.
Az is fontos, hogy a gyerek érzi a szülő elszántságát: hogy még feszíthető-e a húr. Bizonyára mindez szerepet játszott Péternél, akinek gyereke sokáig irigylésre méltóan jó alvó volt, kétéves kora körül azonban egyszer csak megnehezültek az éjszakák. Amellett, hogy gyakoribbakká váltak a felébredések, a fektetés is gyötrelemmé vált. A korábban jókedvűen, könnyen elalvó gyerek most heves sikítással, sírással reagált az ágyba rakásra, ráadásul épp akkor tanult meg kimászni a rácsos ágyból, ami eleve kizárta a megoldást, hogy a szülők magára hagyják sírva, bár erre a szívük sem vitte volna rá őket. Többórás éjszakai programot jelentett, hogy igyekeztek meggyőzni a csemetét, lassan aludni kéne. Nyugtatgatták, próbálgatták, nem éhes, szomjas-e, sétáltak vele a szobába végtelennek tűnő időn át.
Péter az egyik este úgy érezte: ebből elég volt, nem akar több ilyen éjszakát. A szokásos időben ágyba tette kisfiát, aki toporzékolt, sikított. Péter leült egy székre, és ahányszor kimászott a kis Bence az ágyból, kedvesen, de határozottan visszatette, anélkül, hogy bármi egyébbel (etetéssel, sétával, beszéddel) fűszerezte volna az akciót. Tizenkétszer mászott ki Bence az ágyból, tizenkétszer tette vissza az apa, mindez pár perc alatt történt. A tizenkettedik alkalom után Bence szinte elvágódott, és hangos szuszogás közepette mély álomba merült, fel sem ébredt reggelig.
Péter ma már úgy látja, maguk tartották ébren a gyereket újabb és újabb „megoldási” ötleteikkel. A valódi megoldáshoz kellett az „önző” döntés: úgy döntött, nem hajlandó még egy éjszakát virrasztani. Persze, Bence is sokkal jókedvűbb volt másnap, hiszen neki sem tettek jót a hajnali lefekvések.
Ez csak egy példa a lehetséges ezerből. Arról is sok szülő beszámol, hogy gyötrelmes a reggeli készülődés, ezer évig tart az öltöztetés, úgy reggelizik a gyermek, mint a lassított felvétel. És érdekes módon, ha tényleg időre kell menni valahova, és igazán fontos elérni a távolsági buszt, vagy időpontra beérni egy orvosi vizsgálatra, akkor sikerül töredék idő alatt elkészülni, méghozzá úgy, hogy semmi nem marad ki. A szülő másképp viselkedik, ha igazán megvan a belső elszánás, és ez a gyerekre is jól hat.
Ez úgy kapcsolódik az önzéshez, hogy sok szülő érzi, túlzottan a saját kényelmének engedne, hogy „lezárósan” kezelne egyes helyzeteket. Ezért jön csak akkor össze a megoldás, mikor ott van a külső kényszerítő erő, például a vizsgálati időpont, holott nyilván a többi reggel is mehetne ugyanolyan flottul.
Mi a különbség? Például az, hogyha már megállapodtunk egy ruhában (jó, ha a megállapodásnál lehetett választása a gyereknek!), és aztán mégis pityereg a csemete, hogy mást szeretne felvenni, a szülő hajlamos elbizonytalanodni, mert tipródik: „tényleg, végül is miért erőltessem ezt a ruhát, mikor szegény meggondolta magát”. És ha szavakkal mást is mond, és azt képviseli: „ezt választottad, most már ezt vesszük fel”, a poronty érzi, hogy nincs összhang a szavak és az érzelmek között, és rátesz egy lapáttal. Nem rosszindulatból, hanem mert az egész helyzet játszmává alakul, amiben mindkét fél győzni akar. Ha a szülő úgy gondolja, valóban joga és lehetősége tartani magát a megállapodáshoz, és nem érzi emiatt önző, undok szülőnek magát, ki sem alakul a probléma.
És akkor még nem is beszéltünk olyan kérdésekről, megengedi-e magának a szülő, hogy hetente egyszer-kétszer gyermekmentesen pihenje ki magát. Sokan, bár lenne lehetőségük segítséget igénybe venni, zavarba jönnek attól a gondolattól, hogy a babysitter vigyázzon a gyermekre, csak azért, hogy nyugodtan elmehessenek megnézni egy színdarabot. Még ha valami halaszthatatlan ügyet kellene intézni az önkormányzatnál vagy a NAV-nál, akkor csak-csak. De azért, hogy lógathassák a lábukat? És vajon miért ne? És persze vannak még nagyobb horderejű kérdések, ahol szintén nem kellene a szülőnek elfelejteni saját igényeit, például, ha úgy érzi, szeretne visszamenni dolgozni, egyszerűen, mert igényelne másfajta sikereket is.
Persze, nem arról van szó, hogy mindig keménykedni kell: ha jó szívvel teszi a szülő, le lehet cserélni a kiválasztott ruhát, és lehet lassabban altatni, miért is ne. Csak ne fogcsikorgatva tegyük! Akkor már jobb a határozottság, és belső elszánás.
