Valaki azt mondta, úgy érzi, nincs igazán jóban az anyjával, noha elismeri, mindent megtett érte. Többet is, mint más anyukák. Mesélt neki, játszottak, gondoskodott róla testi, lelki értelemben. Némi morfondírozás után arra jutott: „Azt hiszem, az zavart, hogy anyám számára mindig is tehertétel volt az élet. Feladat, amivel meg kell birkózni.”
Képzeljünk el egy hétköznapi példát: valakivel beülünk egy kávéra. Vajon kivel érezzük jobban magunkat, azzal, aki udvariasan érdeklődik hogylétünk felől, elismerően nyugtázza minden szavunkat, sőt, még ki is fizeti a számlát, de közben végig feszültnek tűnik, nehogy valamit elrontson, vagy azzal, aki láthatóan jól érzi magát a bőrében, és ez a jókedv még akkor sem rendül meg, mikor magára borítja a kávéját? A példa meglehetősen súlytalannak tűnik a gyereknevelés felelősnek és komolynak kikiáltott témájához képest, de éppen ezért mutatja olyan egyértelműen: azzal szeretünk lenni, aki jól érzi magát. Igen, egy család, a szülő-gyerek viszony más, de miért ne lenne igaz ez ott is?
Persze tudományosan is megközelíthető a kérdés, a pszichológia sokat foglalkozott a témával, hogyan hat hangulatunkra a másik lelkiállapota. Még idegrendszeri szinten is kimutatható, hogy az agy tükrözi a másik fél érzelmeit, így azok a befogadóban is megjelennek. Mégis úgy alakult, hogy a mi kultúránkban figyelmen kívül hagyják ezt a törvényszerűséget. Sokan nem gondolkodnak azon, ha arra a kérdésre: „hogy vagy?”, egy húszperces panaszáradat a válasz, akkor egy idő után a másik sem a legjobb érzésekkel lesz jelen a beszélgetésben.
A gyermeknevelés persze nem olyan, mint egy futó társalgás, a szülő és gyermek teljes lényével, személyisége legmélyebb rétegeivel vesz részt benne. Éppen ezért a csemete azt fogja érzékelni, milyen a szülő valós, igazi lelkiállapota. Sokak számára bizonyára magától értetődő ez, azért fontos mégis beszélni erről, mert valahogy feledésbe merül ez a tudás, mikor anyák és apák abban kérnek tanácsot: „mit mondjak neki, hogy viselkedjek vele, hogy meggyógyuljon a magatartászavarából, hogy bátrabb legyen az óvodában, hogy ne álmodjon rosszat, stb.” Aztán kiderül, hogy a szülők egyébként a válás határán állnak, vagy ha ennyire nem is súlyos a helyzet, nem érzik jól magukat, kevés az öröm az életükben, a napokat inkább kibírják, mint megélik. Vajon mitől érezné jól magát éppen a gyermek egy olyan családban, ahol mindenki rosszul van?
Az, hogy valaki jól érzi magát a bőrében, nem jelenti, hogy nincsenek komoly problémái, félelmei, konfliktusai. Azt sem jelenti, hogy mindig jókedvű, mosolyog. Inkább egyfajta döntést jelent, hitvallást amellett, hogy semmilyen más cél, vagy ember véleménye nem fontosabb a családi jóérzés megteremtésénél.
Egyszer tanúja voltam, hogy egy gyerekek számára szervezett foglalkozáson az egyik csemete sokkal felszabadultabb volt a többinél, nevetgélt a gyakorlatok közben. Ez még nem tűnt volna fel, csak mikor az anyukája a végén, miközben vették a kabátjukat, kissé szigorú, ingerült hangon megkérdezte, hogy „miért nevettél végig?” Mire a kislány sértődötten és zavartan azt felelte, a többiek is nevettek. Az anya ekkor már egyértelműen idegesen rávágta: „nem, csak te!”. Azaz ő kínosan érezte magát, hogy az ő lánykája végig kacarászik, míg a többiek csöndben végzik a gyakorlatokat. Egyfelől érthetők az anya érzései, talán mind ismerjük a helyzetet, hogy kínos tud lenni, ha egyvalaki hosszan nevet olyan helyzeten, amiben mások semmi humorosat nem találnak. Ugyanakkor felmerül, miért fontosabb ez annál, mint hogy a gyermek jól és felszabadultan érezte magát a foglalkozáson? Félti az anya, nehogy kilógjon a sorból? Nekem az volt az érzésem, nem annyira a féltés, inkább a kínosság felett érzett szégyen csendült meg a hangjában. Ha csak féltette volna, meg tudta volna úgy fogalmazni a visszajelzését, hogy ne legyen bántó. A szégyen érzése persze csak úgy jön, azt nem hívta az anya. De a következő lépés már döntés kérdése: mit kezd vele? Érlelgeti magában, érveket keres hozzá, majd átadja a csomagot lányának, vagy elfogadva saját rosszérzését arra is gondol, erről az ő megfelelés igénye tehet, nem a lánya, és tulajdonképpen örülni lehet annak, hogy a lány ilyen spontán tud lenni. Ha erre gondol, már jobban is érzi magát, és meglehet, mire elérkezik a hazaindulás pillanata, a lány már nem egy szégyenkező, hanem éppen egy büszke anyával találkozik.
Meggyőződésem, hogy a boldogság egyik kulcsa, hogy felelősséget vállaljunk saját érzéseinkért. Sokan mondják, szenvednek, mert a főnökük rosszindulatú, mert kevés a pénz, sok a feladat, és még az anyós is borzasztó. Ez mind lehet igaz, de érdemes feltenni ilyenkor a kérdést: vajon nem ismerünk-e olyanokat, akik főnöke kétszer olyan rosszindulatú, fele annyi a pénzük, sokkal több a feladatuk, és rosszabb az anyósuk, mégis remekül érzik magukat a bőrükben? Ha így áll a helyzet, az arra utal, sokkal több lehetőség van a kezünkben, mint gondolnánk, még ha a világot nem is tudjuk megváltoztatni magunk körül.
Cziglán Karolina, pszichológus
