Személyesen általában viccesek a reakciók: hatalmasra nyílnak a szemek, összenéznek az emberek, amikor megtudják, hogy három gyerekem van, és egyedül nevelem őket. Mondjuk ez akkor volt a legmókásabb, amikor még csak 23 éves voltam. Akkor szültem az utolsót, jöttek szépen sorban egymás után, a legkisebbet papíron még férjezetten, a valóságban viszont már egyedül vállaltam be.
A hátam mögött, vagy épp névtelenül, az interneten már nem annyira viccesek a reakciók.
Az ember azt hinné, a válások gyakorisága és a nők önállósodása miatt már vége annak, hogy a közvélemény szerint szégyen elvált, egyedülálló szülőnek lenni. Ma már nem kéne könnyelműnek vélni azt a nőt, aki kilép a megromlott kapcsolatból, vagy azt gondolni, a válás miatt biztosan károsodik a gyerek.
És nem, még mindig folyamatosan találkozom olyan megnyilvánulásokkal, amikor a férj és apa hiányában leértékelik az anya társadalmi státuszát, és ebben a gyerek is osztozik, és sokan még mindig pejoratív értelemben használják az „elvált szülőt”, illetve az „elvált szülők gyerekét”.
A leggyakrabb reakciók, amikkel találkozom (visszahallásból és/vagy ismeretlenektől):
- Legalább a gyerekek miatt meg lehetett volna próbálni együtt maradni.
- Mekkora trauma lehetett a gyerekeknek a válás.
- Felelőtlenség volt ennyi gyereket bevállalni.
- Szerencsétlen gyerekek, mennyire rossz lehet nekik, hogy apa nélkül nőnek fel.
Ezek az általános megjegyzések. Aztán olykor elindulnak a találgatások (mi a döntésem oka), előtérbe kerülnek a válásból adódó ártalmak és károsodások, ezek felnagyításai és a sztereotípiák:
- Felcsináltatta magát háromszor is, de így se tudta megtartani a férfit.
- Felelőtlenkedik, aztán meg megy segélyért.
- Már egy másik férfi van a láthatáron, hogyan van erre ideje? A gyerekekre biztosan nincs ideje.
- Egyedülálló anyaként nem tudja pótolni az apa szerepét, aztán majd csodálkozik, ha a gyerek homoszexuális lesz (hogyan tanul meg borotválkozni, ki tanítja meg szerelni).
És még sorolhatnám. Egyszerűen zseniális, hogy ilyen szinten a múlt században lehet ragadni, bár megkockáztatom, ez a fajta jelenség nem is az erkölcstől függ, hanem az intelligenciáról szól. Miért nem lehet elismerően reagálni, ha belebotlunk abba a kifejezésbe, hogy: „egyedülálló anya”? Miért kell egyből összeesküvés-elméleteket gyártani és elnyűtt sztereotípiákkal dobálózni?
Ami például minket illet, köszönjük, remekül vettük az elmúlt kilenc év minden akadályát, és nem csak mi. A gyerekeim osztálytársainak átlag negyven százaléka elvált szülők gyereke, soha nem volt még ebből csúfolódás. Persze, nem is ezen múlik a dolog: egy gyereknek minden természetes. Ezt a kérdést megint csak a felnőttek prüdériája, felvilágosulatlansága, ostobasága és intoleranciája teszi kényessé.
