Mikor gyerekeim iskolába mentek, úgy voltam vele, mint más a templommal: öltöztessük a füzeteket ünnepélyesen, ahogy régen. Lehunyom a szemem, és érzem is a kékpapír illatát, rajta a pirosszegélyes fehér címkét (vinnyetta, mondta Nagymama, így, hosszú ny-nyel). Kékpapír már nincs, de tavaly, amikor még volt elsős gyerekem, elegáns sötétbe kötöttem a füzeteit.
Most viszont, amikor már a kicsi is másodikba megy, felrémlett egy másik emlék: orosz tagozatos gimisként a könyveimet a Szovjetunió című folyóirat lapjaiba csomagoltam. Igen jó minőségű papíron sok-sok színes kép volt a Szovjetunióban, az egyik füzetre egy tudósítás került a hakaszföldi tundra életéről, a másikra egy szövőgyári termelési riport. Mit mondjak? Menő voltam.
Nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, se Szovjetunió, se róla szóló folyóirat nincs ma már. Az iskolaszerek bevásárlásakor pedig azzal szembesülünk, hogy gyerekeink kedvencei, legyenek azok hercegnők, verdák, High School Musical vagy futball világbajnokság, brutálisan megdrágíthatják a beiskolázást.
A gyerekszoba nagytakarításakor valami kifinomult ösztön azt súgta, ne dobjam ki a Képes Sport és a lánymagazinok régi számait. A füzetek darabját kb. 25 forintért vettem egy hipermarketben. Olló kellett, papírragasztó, műanyag borító, két unatkozó gyerek és egy szabad délután, amikor a füzetek papírborítóira felnyaltuk a legteljesebb összevisszaságban Hannah Montanát, Selena Gomezt, Rooneyt, Fabregast, Eto'ot és társaikat. A piros szegélyes címke azért nem maradt el. „Anya, ilyen nem lesz senkinek!”, kiáltott boldogan a lányom, amikor az első kész lett.
Az egyszer biztos. Csak azt sajnáljuk, hogy nincs több tantárgy. Volna még pár felszabdalni való lovas magazin, biciklis naptár...
Brumibaby
