A Mérgező szülőkről először a művészetterápián hallottam. Amikor jelentkeztem a csoportba, a terapeuta azt mondta, ne lepődjek meg, hogy a tagok közül többen is kíséreltek már meg öngyilkosságot. Az egyik alkalommal volt szó a könyvről. Az egyikünk kapta a terapeutától, aki aztán megkérdezte, hogy mit gondol a könyvről. Ő azt gondolta, hogy nem neki szól. Ő nem olyan súlyos eset, és különben is a szülei megtették a lehető legtöbbet, amit csak tehettek. Nem sokra rá el kellett jönnöm a csoportból, mert Péterrel olyan projektbe fogtunk, ahol körbeutaztunk egy csomó országot, és keveset voltunk itthon.
A Belső Gyermek terápiát barátok ajánlották. Sok mindenben a könyvön alapul. Mi Péterrel együtt mentünk el, ami egyszerre könnyítés, és nehezítés is volt. Könnyítés volt az érzelmi támogatás, nehezítés pedig az őszinteség mindenki előtt, akkor is, ha egymásról van szó. Senki nem volt hajlandó mesélni a BGY-ről, azt mondták, majd meglátjuk, milyen. Annyit mondtak előre, hogy elvihetjük a gyerekkori kedvenc játékainkat, és vigyünk sok csokit. A játékok szintén érzelmi kapaszkodók, a csoki meg ugye a műszeretet. Két teljes hétvége várt ránk hajnaltól éjszakáig. Már az első nap végén tudtam, milyen hatalmas változást hozó döntés volt eljönni rá. Nekem nem volt olyan gyerekkori játékom, ami “A Barátom”. Péternek volt “A Macija”, de már nincs meg, annyira szétment, hogy már nem lehetett helyrehozni.
Azok közül, akik eljöttek a terápiára, sokan azt mondták, nekik szuper gyerekkoruk volt, csak kíváncsiságból jöttek el. Aha. Hallgatni másokat, ahogy a gyerekkorukról beszélnek, nagyon tanulságos magara nézve is. “Az apukám csak azért vágott a falhoz 13 éves koromban, mert az anyukám megcsalta, és emiatt ideges volt. Nem tehet róla.” A gyerekek rengeteg mindent elviselnek a szüleiktől, és aztán magukat hibáztatják. Sokszor óriási dolog már eljutni addig is, hogy ráébredjenek, mi is történt velük. És ha megkérdezed tőle, mit tenne, ha az apja dühös lenne, és az unokáját a falhoz kenné, akkor azonnal más az érzelmi reakció. Ott helyben kaparná ki az apja szemét.
A BGY-n tanultam meg, mi az az érzelmi férj és érzelmi feleség, hogy milyen módszerekkel kötik magukhoz a szülők a gyerekeket. Hogy él bennem egy elhanyagolt, szeretetre vágyó, belső gyermek, akinek lehetek a nagy varázslója, segíthetek neki felnőni, megbeszélhetem vele az élet dolgait, szerethetem. A mai napig szoktunk néha beszélgetni. Elmondja, hogy mitől fél, mit nem ért, én meg segítek neki túljutni rajta. Megtanultam, hogy minden gyereknek joga van a szeretethez, a boldog gyerekkorhoz és ha nem kapta meg, meg kell siratni, mert pótolni már nem lehet. És tudatosítani, hogy az élet nem abból áll, amit gyerekkoromban láttam, mert van választásom, mert a boldogság alanyi jogon jár nekem, aki pedig mást állít, az hazudik.
Aztán a BGY után volt egy pont, amikor úgy éreztem, eljött az ideje, hogy megírjam a leveleket a szüleimnek és a nagybátyámnak, akkor megírtam. Nagyon megdöbbentem azon a sok dühön, ami kijött belőlem. Hogy képzeltem én, hogy erre a trágyára lehet bármit is alapozni. Sokáig iszonyúan haragudtam anyura. Nem tudtam mást érezni. Egy csomó időnek kellett eltelnie, és egy csomó mindennek kellett történnie, hogy ez átalakuljon bennem. Hogy érezhessek hálát, szeretetet is. Anyuval kapcsolatban volt bennem a legtöbb teher. Hogy mindig azzal fenyegetőzött, hogy öngyilkos lesz. Hogy állandó bűntudatom volt miatta. Hogy azt hittem, hogy az én dolgom, hogy ő boldog legyen.
Apuval más a helyzet. Ő mostanra már annyit változott, hogy nagyon messze van attól az embertől, aki régen volt. De ez nem jelenti azt, hogy innentől olyan, mintha a múlt soha nem is létezett volna.
Én még nem konfrontálódtam a szüleimmel és a nagybátyámmal. Ezt még nem tettem meg, mert még mindig túl gyáva vagyok hozzá, pedig fontosnak érzem, hogy megtegyem. Mert ez hiányzik ahhoz, hogy a helyzet köztünk tiszta legyen. És tudom, hogy egy szülő sem tökéletes. Ahogy egy gyerek sem az. És nekem, gyerekként még mindig vannak dolgok, amik miatt bűntudatom van velük kapcsolatban, kezdve azzal, hogy egyszerűen a létezésemmel mennyit elvettem tőlük. És igen, adtam is is sokat, de attól még érezhetem úgy, hogy nagy terhet raktam rájuk én is. És tudom, (mert van sok szülő ismerősöm:)) hogy a szülőknek is bűntudatuk van, mert úgy érzik, nem voltak jó szülők. És (tapasztalatom szerint) a bűntudat az egyik legönpusztítóbb érzés, és nem jó alap egy őszinte kapcsolathoz, sem pedig egy boldogabb élethez.
P. Noémi
