A sajtóvetítés előtt a vezető szerkesztőnk félig viccesen megjegyezte, kíváncsi, miben lesz más Spielberg mozija, mint az eddigiek, lehetne most először például happy end a vége. És valóban. Ha Spielberg nyúl egy klasszikushoz, akkor valami ilyen kaliberű bátorságot várunk. Ha happy endet nem is, de valami újat, valami mást, valami többet, mint amit a korábbi West Side Storyk adtak. Különösen igaz ez annak tekintetében, hogy Steven Spielberg korábban a Vanity Fairnek úgy nyilatkozott, újragondolta azt a musicalt, amely gyerekkorában magával ragadta.
A holnap a mozikba kerülő West Side Storyban viszont a fiatalok ugyanúgy az előttük álló élet ígéretéről énekelnek, majd ugyanúgy lemészárolják egymást, mint eddig mindig.
A történet reményről és kétségbeesésről, büszkeségről és előítéletről, valamint egy szerelmespárról szól, amelynek tagjai New York ledózerolt utcáin találják meg az igaz szerelmet.
Amikor a West Side Story 1957-ben megjelent a Broadwayn, Arthur Laurents szövegkönyvével, Leonard Bernstein zenéjével és Stephen Sondheim dalszövegeivel, világméretű szenzációvá vált. Egyszerre volt káprázatos és drámai: egy Rómeó és Júlia-sztori az utcai bandák, a rasszizmus, az erőszak és a sokasodó felhőkarcolók árnyékában. Aztán amikor 1961-ben Robert Wise filmet csinált belőle, a West Side Story megdöntötte a musicalek addigi kasszasikerrekordját, és uralta az Oscar-gálát: 10 díjat nyert, köztük a legjobb film díját. Ilyen örökséggel indult Spielberg 60 évvel később.
A történetben végigfut a kérdés, kinek van joga otthonnak nevezni egy helyet, és miért keresnek okot a nehézségekkel küzdő emberek, hogy egymás ellen forduljanak.
„Ez a történet nem csak a maga korának története” – mondta Spielberg.
„Nagyon szerettem volna elmesélni azt a Puerto Ricó-i, New York-i tapasztalatot, ami alapvetően az ebbe az országba indított migrációról, a megélhetésért, a gyermekvállalásért folytatott, valamint az idegengyűlölet elleni küzdelemről szól.”
Rachel Zegler és Ansel Elgort pedig tökéletes María és Tony, és Spielberg még olyan nagyágyúkat is bevet, mint Rita Moreno, aki 1961-ben, a korábbi West Side Storyban Oscar-díjat kapott Anita alakításáért.
A koreográfiák és a táncosok tökéletesek, a lendületes jelenetek és a film képei gyönyörűek és színesek. Mégis hiányzik az egészből valami, ami hitelesebbé és maivá tenné a sztorit, és ami miatt kevésbé tűnne mai szemmel néhol nehézkesnek és vontatottnak a történetvezetés.
A rendező valójában nem igazán tesz hozzá semmit a West Side Storyhoz, amitől ez Spielberg West Side Storyja lenne, nem pedig egy gyönyörűen újravett klasszikus.
Mondhatni biztonsági játékos volt ebben a filmben, talán a gyermeki nosztalgia nem engedte egyedibbnek és egyénibbnek lenni, de mindettől függetlenül persze szép, művészi és élvezhető lett a végtermék, amit megalkotott.
Az pedig már csak egy kis extra érdekesség, hogy még így is sikerült elérnie, hogy néhány közel-keleti országban betiltsák a filmjét. A West Side Story ugyanis nem hangsúlyozza túl a szexualitást, nem profán, de egy transznemű karakterrel bővült, akit a nonbináris színész, Iris Menas alakít.
