A zöld ruhától rettegtek a nők 150 éve

Majdnem napra pontosan 154 éve, 1861. november 20-án az akkor mindössze 19 éves Matilda Scheurer meghalt – méghozzá „véletlen” mérgezéstől. A korábban egyébként makk egészséges lány Mr. Bergeronnak dolgozott London belvárosában száz másik alkalmazottal együtt, munkája során pedig egy zöld porral dolgozott, amit természetesen belélegzett és minden étkezésnél a kezeiről a szájába juttatott – olvasható a Jezebel oldalán. Az anyagot (amivel egyébként a ruhákat és a fejdíszeket színezték) réz és arzén-trioxid keverékéből állították elő, a korabeli sajtóbeszámolóknak köszönhetően pedig azt is megtudhatjuk, mit is tett a szervezettel.

Scheurer halála előtt zöldet hányt és a szemének fehér része is ilyen színűvé változott – sőt, az orvosnak is azt mondta, hogy bármire nézett, azt zöldnek látta. Életének utolsó óráit görcsben töltötte, a boncolás pedig kiderítette az arzén elérte a gyomrát, a máját és a tüdejét is. Később kiderült az is, hogy hasonló okok miatt négyszer is beteg volt az elmúlt 18 hónapban. Az akkori közvélemény szerint a lány halála egyrészt megjósolható, másrészt megelőzhető lett volna és hogy „kegyetlenül feláldozták őt a gazdag nők divatos díszek iránti vágyának oltárán”.

Scheurer ügyét több jótékonysági szervezet is felkarolta – ezek közül egyiknek tagja, Miss Nicholson korábban már járt azokon a padlásokon és műhelyekben, ahol a művirágokat készítették és elmondása szerint hiányos öltözetű és alultáplált kislányokat talált ott, akiknek a kezük be volt kötve és valamiféle bőrbetegségük is volt. Leírása alapján az egyik lány makacsul elutasította a munkát: csak a többieket nézte, ahogy viselik a zsebkendőjüket, amelyen átütött a vér, ő maga pedig addig dolgozott, míg végül sebek nem takarták az arcát és szinte teljesen meg nem vakult. Nicholson arra is felhívta az olvasók figyelmét, hogy az ott dolgozó lányok nagy része tudatlan a zöld por káros hatásait illetően – ami egyébként, mint olvashattuk, elég veszélyes.

GettyImages-463923153
Print Collector / Europress / Getty

A szervezet ezek után felkérte dr. A. W. Hoffmant, a világszerte ismert analitikus vegyészt, hogy vegyen mintát a női fejdíszeken található műlevelekből. A Times-ban The Dance of Death (A halál tánca) címmel publikált eredményekből kiderül, hogy egy átlagos fejdísz húsz ember megmérgezésére elég, egy estélyi ruha pedig közel 60 grammnyi arzént tartalmazott. Egy héttel a cikk megszületése után a British Medical Journal érdekes szemszögből világított rá a veszély nagyságára: a ruha viselője csupán a szoknyáján elegendő mérget visel ahhoz, hogy megölje az összes udvarlóját, akikkel a bálteremben találkozik. Bár a legtöbb ujj a tehetősekre (mint kvázi gyilkosokra) szegeződött, ugyanebből az osztályból kerültek ki azok a női aktivisták is, akik arra szólították fel a kémikusokat, hogy figyelmeztessék a lakosságot. Ezek után talán nem is annyira meglepő, hogy nem a művészek voltak a 19. század nagy színkeverői, hanem a kémikusok.

James Whorton The Arsenic Century című könyvében tökéletesen leírja az akkori állapotokat: hiába szabályozták törvényileg, hogy egy ember mekkora mennyiségű (egyébként patkányméregben, gyógyszerben, színezékekben is megtalálható) arzént vehet, ipari körülmények között annyit használ(hat)tak belőle, amennyit nem szégyelltek – ez éves szinten akkor több száz tonnát jelentett.

GettyImages-463981425
Print Collector / Europress / Getty

A csatorna másik oldalán, Franciaországban Ange-Gabriel-Maxime Vernois vállalta magára a feladatot, hogy megvizsgálja a kalap- és fejdíszkészítő műhelyekben uralkodó állapotokat. A beszámolóját rajzokkal is illusztrálta: ezekről kiderül, hogy miként torzította el a zöld por a dolgozók kezeit és egyéb testrészeit. Vernois szerint a legnagyobb gond az volt, hogy nemcsak belélegezték az arzént, de a körömrágás miatt meg is ették, a ruhájukon pedig haza is vitték. Veszélyt jelentett még a kis- és nagydolog is: ilyenkor ugyanis a nemi szerveikhez értek a dolgozók (férfiak és nők egyaránt), az átvitt anyagnak köszönhetően pedig hamarosan gyulladás alakult ki az öv alatti területen is. A franciák és a németek (a britekkel ellentétben) gyorsan kapcsoltak: elfogadtak egy olya jogszabályt, ami tiltotta ezeknek a pigmenteknek a használatát.

Kicsit előreugrunk az időben: egy tíz évvel ezelőtti dokumentumfilmben Signé Chanel, a divatház egyik legbefolyásosabb nőtagja vall arról, hogy a varrónők bizony nem szeretik a zöld színt – valószínűleg azért, mert balsorssal párosították. Ráadásul mivel Coco Chanel és a divatház jelenlegi tervezője Karl Lagerfeld is a fekete-fehér szettjeikről lettek híresek, nehezen képzelhető el, hogy ők maguk valamikor zöld színt válasszanak. Ha érdekli a téma, ajánljuk a téma ötletét adó Fashion Victims című könyvet - elvégre ők valóban a divat áldozatai voltak, nem úgy, mint az, aki a kajapénzét költi ruhákra.

Oszd meg másokkal is!
Mustra