Felfegyverzett katonák és biztonsági őrök várakoznak a vörös szőnyegen, a Tel Aviv Divathétre érkező fashionisták pedig készségesen nyitogatják ki táskáikat, hogy a rend őrei belekukkantsanak. „Szúró-, vágóeszköz? Fegyver?” – kérdezgetik rutinosan, és bármilyen abszurd ez a London Fashion Weekhez szokott vendégeknek, az izraelieknek szemük se rebben. Az elmúlt hetek során naponta akár fél tucat terrorcselekményről adtak hírt a lapok – a terroristák számára egy ilyen esemény, ahol a békés együttélést és egymás kultúrájának értékelését (no meg a kivillanó mellbimbókat és androgün kosztümöket) népszerűsítő "ellenség" krémje sorakozik fel ideális helyszín volna egy támadásra.
A Fehér Város – amely rendszerint pezseg az élettől – kissé üres és csendes volt az elmúlt hetekben, és félő volt, hogy a divathét sem lesz az igazi. Legyen szó zsidókról vagy arabokról, az emberek féltek. De – ahogy az lenni szokott Tel Avivban, még olyankor is, mikor napi 3-4 légiriadó sír fel – egy ponton elegük lett a félelemből. Kinek van erre energiája? Az élet megy tovább – mennie kell, másként nem csak a bátorságunknak, de az életkedvünknek is búcsút kell intenünk. Ebben a szellemben kezdődött meg a Tel Aviv Fashion Week.
Pasiszemmel
Férfiként divathétre járni kicsit olyan, mint gluténérzékenyként a világ legjobb pékségében sóvárogni a friss kenyér után. A meseszép ruhakölteményeket figyelve óhatatlanul eszébe jut az embernek: mennyivel izgalmasabb lehetett a rokokó Franciaországban pasinak születni, amikor a magassarkú cipő, az excentrikus parókák, a drámai make-up, és a csilli-villi kiegészítők nem csupán a hölgyek kiváltságai voltak. Ezért is jelentett óriás felüdülést a Nouveu Riche Dog bemutatója – a tervező, Maoz Dahan évek óta jelen van a szcénában, de mostanra „érett meg” arra, hogy kilépjen a pusztán izraeli vasárlókörből. „Évről évre lebeszéltem magam róla, hogy igazán szabadjára engedjem a fantáziámat – annak tudatában, hogy a Közel-keleten gyakorlatilag két évszak váltja egymást: az áprilistól decemberig tartó nyár, és a néhány hónapos tavasz. Kevesen viselnek öltönyt, nyakkendőt, vagy kabátot – ehhez alkalmazkodva terveztem” – meséli. Idén viszont úgy határozott: elrugaszkodik a helyi igényektől, és a dandy-szubkultúra inspirálta kollekciójával megcélozza a nemzetközi piacot. És milyen jól tette: a harmincas-negyvenes évek Nagy Britanniáját idéző tweed zakókat és öltönyöket, filc és gyapjú kiegészítőket álló ováció köszöntötte. Ehhez persze hozzájárultak a hófehér bőrű, éteri szépségű, vöröshajú modellfiúk is, akiknek hipszer-szakálluk fölé rakoncátlan szeplőket rajzoltak a MAC sminkmesterei.
A szabadságharcos, a bajszos nő, és az izraeli Tóth Gabi
Mint minden fashion weeken, a TLV divathéten is óriási érdeklődés és kíváncsiság övezte, kik vonulnak fel a vörös szőnyegen, és kik csodálhatják a bemutatók a legelső sorból. A világ minden csücskéből – Japántól Egyiptomon át Kanadáig érkező divatújságírók, buyerek és bloggerek mellett helyi legendának számító színészek, zenészek, politikusok, modellek és tévés személyiségek is tiszteletüket tették. Zehava Gal-On, Izrael híresen liberális, a palesztinok és arabok békés együttélését támogató baloldali politikus lányaival érkezett – és bár az ötödik X felett jár, legalább olyan jól állt rajta a kiszaggatott skinny farmer, mint a két ifjú örökösnőn. A helyi „Tóth Gabi”-ként aposztrofálható Ninet Tayeb – aki egy izraeli tehetségkutatóban tűnt fel, és neve egy évtizede leradírozhatatlan a lokális popkultúra egéről – fekete overált viselt ezüstszínű, amorf foltokkal ékesítve. De itt volt Uriel Yehutiel is, a hírhedt „bajszos nő”, aki még jóval Concita Wurst sikersztorija előtt döntött úgy: egyszerre lesz transzvesztita előadóművész, és sármos férfi – és bár gyakran égigérő platrofmcipőket és testhezálló nagyestélyiket, vagy épp sokat sejtető fűzőket visel, ezúttal épp azzal „sokkolta” a nagyérdeműt, hogy vissszafogottan, tetőtől-talpig férfi ruhában érkezett.
Nem (csak) az oligarcháknak
A GINDI TLV Fashion Weekre nemzetközi szinten is egyre illusztrisabb berkekben figyelnek fel – köszönhetően a kompromisszumot nem ismerő profizmusnak, mellyel Motty Rief producer épiti a brandet. A tévés szakember számos olyan divatra fókuszáló műsort hozott tető alá, amelynek licenszjogát tucatnyi ország vásárolta meg – nem csoda, hogy Izrael elsőszámú „export cikke” és büszkesége, Bar Rafaeli szupermodell, vagy épp a trendteremtő, ikonikus színésznő, Sarah Jessica Parker nem csak kollégái, de jó barátai is.
Ami azonban igazán különlegessé teszi a Tel Aviv Fashion Weeket, hogy nem csupán a társadalom „gazdag és híres” krémje veheti ki a részét a divatszakma ünnepéből: újságíróként részt vettem már néhány nemzetközi divathéten, de olyannal még nem találkoztam, hogy a média képviselői számára hatalmas, közös iroda áll rendelkezésre, ahol a kikészített laptopok, a wifi, a frissen pörkölt kávé (akár szójatejjel), a friss, egzotikus gyümölcsök, és csábító sütemények mellett hétfogásos vacsora várja a riportereket, ha pedig valakinek megtetszett egy, a kifutón felvonult kreáció, a készséges és kedves stáb valamelyik tagja máris átkíséri őt a „buyers lounge”-ba, ahol az aznap bemutatott mesterművek sorakoznak, és a tervezők bármikor örömmel elbeszélgetnek az érdeklődőkkel.
Kaftánban, nagyestélyiben, esetleg fehérneműben - ahogy tetszik
A divathétről hazafelé battyogva a Fehér Város bauhaus épületekkel szegélyezett utcáit koptatva azon merengtem: miközben a világ egyik fele felsőbbrendűséggel, rasszizmussal és agresszióval vádolja Izraelt, a másik fele pedig jobbára inkább nem alkot véleményt, nem sok olyan metropolisz van a világon, ahol az ember megalkuvás nélkül igazán önmaga lehet.
Ezt pedig mi sem bizonyítja jobban, mint hogy egy földig érő, dzselabiát viseltem – ez pedig nem, hogy indulatokat, vagy megjegyzéseket nem váltott ki senkiből, de mondhatom, az utca emberének szeme se rebbent. Egy városban ahol turbános ortodox hölgyek, hidzsábot viselő muszlimok, a zebrán csókolózó meleg párok, és a Rotschield boulvard padjain dzsointot szivó hipszterek mindennapos látványt jelentenek, egy indiai népviseletbe öltözött, szeptum piercinget és hossszú hajat viselő magyar fiú csepp a tengerben. Egy sivatag kellős közepén felépült országban pedig - ahol még az ivóvizet is a Földközi tenger sótalanításából nyerik - minden csepp egyformán számít, fontos, és értékes.
