Balla Vivienne karrierje példaértékű lehet a fotózás iránt elszántan érdeklődők számára: a magyar fotográfus, miután itthon minden jelentősebb divatmagazinnak dolgozott, Dubajban kapott szerződést, azóta pedig már Tokióban is képviselik és olyan presztízsértékű magazinoktól kap rendszeres megrendelést, mint a Harper's Bazaar, a Condé Nast Traveller vagy a La Femme. Balla Vivienne-nel a kinti karrierépítésről, munkája komplexitásáról és a magyar divatfotózás jövőjéről beszélgettünk.
"Amikor az előző interjúnk készült, még éppen csak lediplomáztam a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen, onnantól kezdve tudtam folyamatosan a divatszakmában dolgozni. 2012-ben megnyertem az év divatfotósa díjat, amit a mai napig nem értek, hogyan sikerült, hisz mindannyian tudjuk, hogy ezt a díjat inkább a népszerűség alapján osztják, mintsem szigorúan szakmai alapon. Tavaly decemberben pedig elhagytam az országot és ezzel együtt a magyar piacot is, hogy helyette Dubaj és Tokió közt utazva fejlesszem a tudásomat és a portfóliómat" – feleli Balla Vivienne arra a kérdésre, milyen fontos momentumok zajlottak az életében a legutóbbi találkozásunk óta. A fotós munkásságára ugyanis már 2011-ben felfigyeltünk, azóta pedig olyan tempóban építgeti nemzetközi karrierjét, amiről magyar fotós tényleg csak álmodozhat.
Az egész tavaly márciusban kezdődött: ekkor kereste meg Ballát egy dubaji ügynökség, hogy szeretnék őt képviselni a Közel-keleten. Mivel elég jónevű fotósokkal dolgoztak, a magyar tehetség nem is igazán problémázott azon, hogy elfogadja vagy pihentesse még az ajánlatot, és mivel a dubaji piac amúgy sem szerepelt a hosszútávú tervei között, ezért 'nincs semmi vesztenivalóm' alapon rábólintott. "Először szeptemberben utaztam ki hozzájuk, ekkor pedig már három leszervezett munka is várt rám, amiből megállapíthatták, hogyan dolgozom, én pedig belekóstolhattam az ottani munkamorálba. Nagyon tetszett, amit ott tapasztaltam, arról már nem is beszélve, hogy első blikkre sokkal profibbnak tűntek a körülmények, mint itthon. Ahogy közeledett a látogatásom vége, annál többször vetették fel a kiköltözés lehetőségét. Először csak tréfának gondoltam, azt válaszoltam, majd átgondolom. Ezzel párhuzamosan viszont a páromnak is ajánlottak munkát Dubajban, ezt pedig azért már elég sorsszerűnek éreztem: hazamentem és nem is kellett hozzá sok idő, hogy eldöntsem, belevágok."
A döntés hátterében több dolog is állt, de legfőképpen az, hogy a magyar fotós nem igazán érezte biztosítottnak szakmai előrejutást Magyarországon. "Úgy gondoltam, hogy amit lehetett, már elértem itthon és nincs hova tovább. Az összes jelentős glossy magazinnak dolgoztam már, elnyertem az év divatfotósa címet, így a külföldben láttam az új kihívás lehetőségét. A másik ok, amit szinte sosem említek meg, az a felejtés. Édesanyám tragikus hirtelenségű elvesztését nem tudtam feldolgozni és arra gondoltam, ha elszakadok a korábbi életemtől, az biztosan segít majd. Szerencsére így is lett: elhatároztam magam, egy hónap alatt felszámoltam az addigi életemet és két bőrönddel megérkeztem Dubajba."
Meggyőző portfóliójának köszönhetően nem kellett mindent az elejétől kezdenie, csak azon kellett munkálkodnia, hogy a kinti potenciális ügyfelek is megtudják, ki ő. "Találkozókat egyeztettem magazinok szerkesztőivel, ahol pár percet kaptam, hogy megmutathassam a portfóliómat és meggyőzzem őket, hogy szeretnének velem dolgozni. Otthonról ilyen tapasztalatot sosem szereztem, mert a hazai szerkesztőségek egyáltalán nem így működnek. A legelső munkám egy indiai tervező lookbookja volt, majd jöttek a magazinok, egyre jobbak, egyre nagyobbak: VIVA, Condé Nast Traveller, La Femme, Marie Claire, Harper’s Bazaar. Folyamatosan lépkedtem felfelé, majd a Harper’s-t elérve minden egyszerűbbé vált."
"Persze volt olyan is, hogy szerencsém volt. A Marie Claire fotózáson alapvetően divatanyag elkészítésére kaptam megrendelést, majd a divatszerkesztő mondta, hogy csináljunk egy címlap opciót is, mert nem elégedettek azzal, amit kaptak. Megcsináltuk, majd meglepődve láttam, hogy az én képem került címlapra. Szóval az első Marie Claire címlapom úgymond „becsúszott”. Nagyon fontos itt, hogy nem szabad hibázni. Ha jó anyagot készítesz, annak megvannak a pozitív következményei, de ha rosszat, annak is. Én ezt is nagyon hiányoltam otthon, hogy mindegy egy bizonyos elismertség után, hogy a fotós jó vagy rossz anyagot készít, semmilyen következménye nem volt."
Leginkább a Harper’s Bazaar-ban publikált anyagainak örül, a kiköltözéssel ugyanis az volt az egyik legnagyobb célja, hogy egyszer ennek a nagy presztízsű divatmagazinnak is dolgozhasson. Ettől függetlenül nem kevés kihívással jár egy-egy fotózás, hogy mik voltak a legnagyobb nehézségei, azt egy japán munkával igazolja. "Pár hónappal ezelőtt lett egy japán ügynökségem és júniusban már ki is utaztattak egy munkára. Ez volt az első alkalom, hogy Tokióba látogattam. Idegen ország, idegen kultúra, szóval eléggé izgultam. Amit a japánokról tudni kell, hogy egyáltalán nem beszélnek angolul, vagy csak nagyon kevesen és ők sem szívesen. Ebből elég sok vicces szituáció adódott. A hotelbe való becsekkoláson át, ahol a portás a google fordító segítségével próbálta megérteni, hogy mit szeretnék, egészen a fotózásig, ahol az asszisztensemen kívül csak a modellek beszéltek angolul. Akik látták a Lost in translation filmet, azok pontosan el tudják képzelni, milyen is ez. Ezt a nehézséget leszámítva minden nagyon professzionális volt: a legprofibb felszereléseket biztosították, az asszisztensem asszisztensének is volt asszisztense, szóval minimum vagy harmincan dolgoztunk a produkción. Ami szintén a japánok precizitásra vall, hogy már a fotózás előtt egy hónappal kidolgozták a képek koncepcióját egy pontos moodboard formájában, aminek a munkálatába engem is belevontak. Így mire a fotózáson voltunk, volt 9 db pontos vázlatunk a képekről, amit már csak követni kellett: ezeken meg volt határozva a modellek pontos beállítása, a fények és a kellékek pontos helye."
Balla számára önmagában nem jelent túl sokat a divat, szerinte leginkább a fotókon nyer csak igazán értelmet. "A ruhákra és a kiegészítőkre elsősorban úgy tekintek, mint a képek eszközeire és kiegészítőire. Számomra nem ezek a “műalkotások”, hanem sokkal inkább az, amit a segítségükkel létre lehet hozni. Folyamatosan vannak újabb ötleteim, azt gondolom, hogy ez végeláthatatlan és addig jó, amíg így van. Vannak például Budapesten is olyan helyszínek, ahol mindenképp akarok fotózni, csak még nem volt rá lehetőségem. Illetve van a fejemben pár, már teljesen kidolgozott koncepció egy-egy modell karakterére szabva. Már csak papírra kell vetnem őket, na meg persze megvalósítanom."
A fotográfust Dubajban és Tokióban is képviselik, de emellett európai ügynökségektől is gyakran megkeresik. Itt viszont már sokkal alaposabban kell megfontolnia, végül melyik ajánlatra bólint rá, ezért itt lassabban halad a karrier-építéssel. Közben persze a magyar modellek pályafutását is szemmel tartja: "Ha a már befutott lányok közül kell mondanom nevet, akkor egyértelműen Axente Vanessa és Mihalik Enikő, de sok olyan lány van, akiknek figyelemmel követem a karrierjét és nagyon drukkolok nekik, hogy minél többet érjenek el a szakmában. Nagyon tehetségesnek tartom őket, mindamellett, hogy szerethetőek is. Személyes kedvenceim Vidács Bernadett (@Face), Nagy Andy, Szikszai Johanna, Kalász Cintia (@Visage), és még sorolhatnám."
A magyar divatfotózás jelenlegi és jövőbeni helyzetével kapcsolatban ugyanakkor már vegyesek az érzései. "Ha azt kérdeznéd, hogy vannak-e jó magyar divatfotósok, akkor azt válaszolnám, igen. Gondolok itt például Perlaki Mártonra, Tombor Zoltánra, de ugyebár ők sem otthon dolgoznak. Azoknak, akik pedig Magyarországon próbálnak érvényesülni sokszor szembesülniük kell a megrendelői korlátokkal. Azt gondolom, hogy igazi fejlődés a magyar divatfotózásban csak abban az esetben lehetséges, ha a hazai glossy magazinok színvonala is fejlődik, mind vizuálisan, mind témaválasztásukban. Ami egyértelműen jó hatással van, hogy elkezdtek a MOME-ról kiszivárogni a fiatal divatfotósok, akiknek a munkáin már látszik, hogy gondolkoznak és hogy tisztában vannak a nemzetközi trendekkel. Sajnos rengetegen dolgoznak divatfotósként otthon, de csak nagyon kevesen ütik meg azt a szintet, ami felett építően tudnak hatni erre a szakmára."
