Zanza!

A női alak formálása nem a reneszánsz fűzőkkel kezdődött és nem is Kim Kardashian latex-alsónemű-mániájával: már az időszámítás előtti harmadik ezredből is találtak rá bizonyítékot – a kígyósistennő szobrát –, hogy a vékony női derék, kerek mell és fenék vonzó és kívánatos volt.

A Kiscelli Múzeumban nőnap alkalmából Simonovics Ildikó – divat- és művészettörténész, a Kiscelli Múzeum újkori textil- és kortárs viseletgyűjteményének muzeológusa, a Street Fashion Budapest blog kitalálója és “A magyar divat 1116 éve” című könyv társszerzője – tartott előadást a strukturális (ismertebb néven: alakformáló) fehérneműk történetéről. Előadásából kiderül, hogy a női test elfűzése, abroncsokkal való alakítása évszázados hagyomány, mely csak a XX. század beköszöntével szelídült.

Tetszik önnek a Dívány Tejben-vajban blogja?

Keressen bennünket a Facebookon, így nem marad le egy posztunkról sem!

A kívánatos női alak minden korban az éppen aktuális divatnak megfelelően alakult: a spanyol reneszánszban, a XVI. század második felében például a fejhangsúlyos alak volt a menő, ennek érdekében burjánzó nyakfodrokat viseltek a (kiváltságos) nők, a vékonyra elfűzött derék alatt pedig széles, abroncsos szoknyát, vertugadin-t hordtak. Az abroncson kívül párnákkal tömték ki a feneküket a tehetős asszonyok – ha ön már a hasszorító bugyit is kényelmetlennek érzi, gondoljon bele, mit éltek át az akkori nők a legalább 5 kilós, terebélyes ruhákban.

Divat = rang

A divatért persze meg kellett szenvedi – ahogy azért is, hogy az alattvalóktól megkülönböztessen az öltözék. A divatozás a tehetősek és nemesek kiváltsága volt, így a furcsa, néha eszetlennek tűnő trendeknek volt kézzelfogható oka is: ha ki is tudták volna fizetni a ruhakészíttetés költségeit, a parasztasszonyok akkor sem tudtak volna méteres szoknyákban dolgozni, tehát messziről látszott, ki az előkelőség. Amikor máshogy már nem tudták elérni, hogy az alsóbb rétegek ne követhessék a nemesek divatőrületét, rendeletet adtak ki arról, hogy mekkora körméretű vertugadin-t viselhet egy nem nemesi származású nő.

A ruha minden esetben társadalmi rangot fejez ki: aki megteheti, hogy olyan ruhákat hordjon, amikben meg sem tud mozdulni, biztos nem dolgozik, tehát nemes. Természetesen az alsóbb néprétegek igyekeztek követni a divatot, és hordtak fűzőt, de nem húzták olyan szorosra, mint az ájulásra hajlamos nemes hölgyek. Szoknyájuk is csak annyira volt terebélyes, amennyire pénzük és munkájuk engedte.

Az előkelő asszonyok szoknyájának mérete a XVII. században egyre csak nőtt, az 1700-as évek rokokó fűzői és szoknyái egyre valószerűtlenebb alakot kölcsönöztek viselőiknek. Mária Antónia francia királyné (1755-1793) volt az első divatkirálynő, aki évente újított a trendeken, az ő idejében oldalirányba terebélyesedtek a szoknyák – mondta el előadásában Simonovics. A szoknyákat „panier”, azaz kosár emelte meg oldalt, akár olyan méretűre, hogy a ruha viselője nem fért be egy kitárt ajtón se. Ennek orvoslására találták fel az összecsukható panier-t, mely megkönnyítette a közlekedést.

Az óriási szoknyákkal párhuzamosan természetesen fűzőt is hordtak a nők. Mint megtudtuk az előadásból, nem csak azért, hogy vékonyabb legyen a derekuk, hanem azért is, mert egy csomó pozitív konnotáció kapcsolódott hozzá: az örök fiatalság, kortalanság eszményképe, önfegyelem, tartás. Ha valaki nem viselt volna fűzőt, szinte erkölcstelennek számított volna, a hölgyek még éjszaka is befűzve aludtak. A derék elfűzésére egész kiskortól trenírozták a gyerekeket, ekkoriban nem volt szempont a kényelem, vagy praktikum, az meg főleg nem, hogy a gyerek felszabadultan tudjon rohangálni, játszani.

Pár év lazítás

A váltást a francia forradalom hozza meg és Rousseau, akinek gyermeknevelési filozófiája egy időre megszabadította a kislányokat a felnőtt ruháktól. A forradalom az uralkodóosztály bukásával egy időre az öltözködési normáikat is zárójelbe tette. A klasszicizmus és empír idején Madame Récamier diktálta a divatot, akit neglizsében ábrázoltak a legtöbb képen, a derék elszorítása pár évtizedre háttérbe szorult. De tényleg csak pár évtizedre, mert az 1810-es években a bécsi divat szerint a mell alatt vágott ruha volt a menő, amihez ugye megintcsak kellett fűző, a biedermeierrel pedig ismét a darázsderék vált kötelezővé.

A homokóra-sziluett eléréséhez az elfűzött derék mellé ruhaujj-töméseket és széles aljakat vetettek be – abroncs helyett a XIX. században a rengeteg alsószoknyára esküdtek, így a ruhák súlya ismét 5-10 kilóra nőtt. Az 50-es években aztán az alsószoknyákat ismét abroncs váltotta, ez alkalommal krinolin néven.

Terhesen is fűzőben

Az 1870-es években jött egy váltás, a szélesen elterülő aljak helyett a fenékre helyezték a hölgyek a hangsúlyt, turnűrt, azaz fardagályt hordtak. A derékra rögzített lószőrrel kitömött párnára, esetleg félgömb alakú acél- vagy halcsontszerkezetre halmozták fel a kelmét, így készítettek maguknak hamis fart. Ezeket az alakformáló kiegészítőket azonban nem támadták soha annyira, mint a fűzőt.

A XIX. század végén erősödött meg annyira a fűzőellenesség, hogy a nők végre elgondolkozhattak viselésén. Akkoriban olyan betegségeket fogtak a fűzőre, mint a májproblémák és a hisztéria, melyeknek semmi köze nincs az elfűzéshez, abban viszont igazuk volt az orvosoknak, hogy terhesen káros a befűzés – egész addig a világ legtermészetesebb dolga volt állapotosan is fulladásig fűzni a nőket. Az orvosi figyelmeztetések azonban nem lettek volna elegendőek ahhoz, hogy a nők megváljanak a fűzőtől: a XX. században terjedő sportosabb életmód és a szecesszió is kellett hozzá. Az első sikeres, fűző nélküli ruhákat tervező designer az 1910-es évektől elismert, francia Paul Poiret volt.

Végre ciki a fűző!

Persze nem egyszerre dobta el a fűzőt mindenki, a 10-es években az újabb sziluettváltás következtében a derékvonal felcsúszott a mell alá és "tubusszerű" alakformálókat kezdtek árusítani, melyeket szívesen hordtak is. A 20-as években vált cikivé a fűző, amikor a Coco Chanel-féle garçonne stílus terjedt és azt art deco szabásvonalak inkább lapos testet követeltek meg: ekkor a fűző helyett mellet leszorító mellkötőket viseltek a nők.

A 30-as években újra teret nyertek a kerek formák, nagyjából ekkor jött el a melltartók ideje: 1935 környékétől létezik kosárméretezés, ekkor indul a konfekciógyártás, fűző helyett melltartó és csípőszorító a kötelező alsóruha. Nagyjából az 50-es évekig, amikor a II. világháború utáni ínséges idők után Christian Dior előáll a New Lookkal, a nőknek végre nem kell férfias ruhákban járnia, mellvédőt hordania, újra eljön a homokóra-alak és a fűzők ideje.

Persze ezek már nem a régi, halcsontos kínzóeszközök, de azért nevezhetjük őket alakformálónak, hisz az a céljuk. A XX. század közepe már igazi aranykor, mely még mindig tart: végre fontos a kényelem, a praktikum, az egészség. Nem kötelező minden nap fűzőben rohangálni, és bár vannak olyan események és olyan ruhák, melyek megkövetelik a strukturális alsónemű felvételét, még a celebnők is megússzák körülbelül havi egy-két gálával – kivéve Kim Kardashiant, aki a homokóraalak nemzetközi nagyköveteként valószínűleg le sem veszi az alakformálót.

A XXI. századi nő koplal, sportol, skinny farmert húz, és ha semmi nem segít, plasztikai sebészhez rohangál – ez utóbbi persze, mondja Simonovics, nem feltétlenül nyomorít meg kevésbé, mint egy éjjel-nappal viselt fűző.

Kiscelli Múzeum

A múzeum rengeteg gyűjteménye közül az egyik a textilgyűjtemény, mely több mint háromezer, elsősorban a 19-20. századból származó viseletet, divatkelléket és lakástextíliát őriz. A gyűjtemények tárgyait a múzeum digitális adatbázisában lehet csak megnézni, raktárban őrzik őket. A textil műtárgyak különösen fényérzékenyek, ezért az állandó kiállításon csak egy-két apróbb kiegészítő szerepel belőlük.

Az állandó kiállítás – melyen a főváros újkori történetének iparművészeti emlékeit, többek között míves bútorokat, ezüsttárgyakat, térképeket, cégéreket és tervajzokat és képzőművészeti alkotásokat mutatnak be – az alábbi időpontokban látogatható:

Április 1 - Október 31. között: kedd-vasárnap 10:00 - 18:00

November 1 - március 31. között: kedd-vasárnap 10:00 - 16:00

A tárlatvezetésekről, programokról a múzeum honlapján tájékozódhat.

A múzeum címe: 1037, Budapest Kiscelli utca 108.

A cikk írásához Simonovics Ildikó előadásán kívül a Wikipedia vonatkozó szócikkeit és Ráth-Végh István Hatalom és pénz című könyvének vonatkozó részeit használtuk fel.

Blogmustra