Barbara Mullen az ötvenes évek egyik legtöbbet fotózott arca volt. A Daily Mailnek beszélt arról, hogy milyen volt akkor modellnek lenni, hogyan csöppenhetett valaki a modellek közé, és hogy nem érti, mi folyik ma a szakmában. Miért szól arról, hogy egymást tapossák le a modellek?
Mullen idén 86 éves, Svájcban él a második férjével, és a írás alapján nem hiányzik neki New York és a pezsgés, bár az ablakpárkányon azért felsorakoztatta a Chrysler Building, a Szabadságszobor és az Empire State Building miniatűr mását. Mullen egy el is csodálkozik azon, hogy valakit még érdekelhet a története. Mint mondta, ők nem voltak különlegesek, senki nem tudta régen a nevüket, nem fütyültek utánuk az utcán. "De fiatalok voltunk, vékonyak voltunk és átkozottul szerencsések."
A legújabb szépség
A nő a Bergdorfban dolgozott, és lényegében az volt a dolga, hogy élő próbababaként bemutassa a ruhákat a tehetős vendégeknek. Utálta, de a szerencse többek között ahhoz is hozzásegítette, hogy ettől az állástól megszabaduljon. A nagy pillanata 1947 őszén érkezett el, amikor a Vogue-nak akartak egy ruhát fotózni, azonban az éppen az ő törékeny alkatára volt szabva, így hiába érkeztek a munkára modellekkel. Mullen hirtelen John Rawlings fényképezője előtt találta magát, amint kapja az udvarias utasításokat, hogyan pózoljon.
Még mindig megvan neki a szám, amibe az ekkor készült kép került: egy ideges lány látható rajta, aki egy zöld kanapén ücsörög hatalmas tüllruhában. Az alatta lévő szavak pedig a következő évtized hírnökei voltak. "Az új szépség részben hozzáállás."
Az ötvenes évek előtt a divatmodellek többnyire olyan társasági előkelőségek voltak, akik meg tudták engedni maguknak, és viselték is a ruhákat, aztán különleges kinézetű, mégis hétköznapi lányok lettek a befutók. Mullen arcának tagoltsága nem az akkori szépségideált idézte, a szemei túlságosan hangsúlyosak voltak, a feje túl kicsi, a nyaka túl hosszú volt, a modern ruhákat viszont pontosan az ő finoman nyúlánk testére tervezték.
Úgy érezte, hogy ők átlagos lányok, akiket mégis előkelővé, emelkedetté tettek az egyéni tervezésű ruhák. Keményen és gyorsan kellett dolgozniuk, maguknak készítették el a sminkjüket, csinálták meg a hajukat, de hatalmas összegeket kerestek. Akkoriban 3000 dollár volt az átlagos éves fizetés az Egyesült Államokban, ő ennek a hússzorosát kereste.
1955-ben aztán a Photography magazin címlapjára került Jean Patchetttel, Evelyn Tripptel és Dovimával azzal a szöveggel, hogy: "Ismerje meg a világ legdrágább modelljeit". A csillogásnak viszont hamar véget vetett, hogy férjénél agydaganatot diagnosztizáltak. Három hónappal a lap megjelenése után a férje halott volt.
Nem tarthat örökké
Nem sokkal később Mullen Párizsba bent, hogy újrakezdje a karrierjét, amit a férje halála után különböző pletykák az Egyesült Államokban megtépáztak, Végül 16 évvel a szerencsés és váratlan felbukkanása után befejezte a modellkedést. 1963-ban Londonban ugyanis William Klein egy húszéves buckinghamshire-i lányt fotózott a Vogue számára. Jean Shrimpton képe aztán azokkal a kísérő szavakkal jelent meg, hogy: "az új szépség".
A kortársai közül többen katalógus modellek lettek, formálódó ügynökségekhez kerültek, de ő továbblépett. Mullen, ahogy a Daily Mail írja, nem érti a modern magazinokat, nem érti a kicsavart pózokat, és nem hiszi, hogy ilyen körülmények között ő modellnek állt volna. Szerinte modellnek lenni már nem egy csodás véletlen szüleménye, hanem heves versengés eredménye.
