Az eheti Szeretem a testem szereplője, Kriszta úgy nőtt fel, hogy Csabinak hívták otthon, mert fiút vártak.
Én 3 éves koromban menyasszonyi jelmezt varrattam az anyukámmal az óvodai farsangra és én voltam a legboldogabb, akkor még…
Hosszú hajam volt, Barbie-babáztam a lányokkal, szoprán hangon énekeltem és állandóan lánynak néztek. És persze beszóltak azok, akik nem ismertek. És máig beszólnak az öltözködésem, viselkedésem vagy az „affektálásom” miatt, pedig már ismernek… Miért gondolják úgy egyesek, hogy ítéletet mondhatnak másokról, mert másként viselkednek, élnek vagy szeretnek?
Miért probléma az, ha valaki lányos fiú vagy fiús lány? Egyáltalán ki határozta meg, hogy kinek hogyan kell viselkednie? Manapság, amikor egyre közelednek egymáshoz a nemek, divat az uniszex és a metroszexualitás, amikor a hagyományos férfi és női szerepek már nem úgy igazak, mint akár csak 50 évvel ezelőtt, ki veszi magának a bátorságot és milyen alapon, hogy számon kérjen viselkedési modelleket?
Emlékszem egyik gimnáziumi biológiatanárunkra, José Franciscóra, aki egy eldugott kis spanyol faluból jött hozzánk. Gyakorlatilag csak nők között nevelkedett (anya, nagynéni, nagymama), és természetesen az ő mozdulataik, hangsúlyaik, szemrebbenéseik alakították a viselkedését. Egy fantasztikusan érzékeny, mély érzésű, nagy tudású ember volt, akin az egész iskola röhögött a háta mögött feminin lénye miatt. Én tökéletesen át tudtam érezni a helyzetét.
Kriszta 36 éves korára elhitette magával, hogy semmi nőies nincs benne. Gyerekkora, foglalkozása, sikertelen kapcsolata egyre jobban elmélyítették ezt az érzését. Miközben én egy érzékeny, okos és nem utolsó sorban csinos nőnek ismertem meg. Persze nem volt könnyű ezt elhitetni vele.
Lakatos Márk a Tejben-vajban vendégbloggere, posztjait a Viasat3 támogatja.
