Így alakítottunk át egy lakókocsit!

Zanza!

Amikor a főnök azt mondta veszünk egy lakókocsit, nagyon röhögtem. Amikor azt mondta, én fogom felújítani, akkor már nem röhögtem. Valahogy így kezdődött el az a történet, amelynek főszereplője egy 1986-os évjáratú lakókocsi.

A lakókocsis élet sokkal több, mint hogy van egy helyünk, ahol aludni lehet. Lakókocsizni életérzés – nagyjából ez derült ki, amikor elkezdtem olvasgatni a mindenféle fórumokat. Aztán az, hogy baromira nem egyszerű dolog ez az egész felújítósdi.

Költségvetés

Festék - 20000.-

Textilek -80000.-

Helybérlés - 40000.-

Kiegészítők - 60000.-

összesen:210.000.-

Amikor először megláttuk a főnökömmel, tökéletesnek tűnt - persze miután megnéztük a 2016-os modelleket is mellé, azért dobtam egy hátast, mekkorát fejlődött 30 év alatt a lakókocsi dizájn. A behatárolt büdzsé miatt kénytelenek voltunk az 1980-90 közti modellek közt kutatni, plusz szempont volt a B-s jogsival való vontathatóság, így a keresztmetszet erősen leszűkült (bár mindketten rácsodálkoztunk, milyen sok cég foglalkozik lakókocsi eladással). Az is kiderült, hogy aki lakókocsivásárlásban gondolkozik, korán kell észbe kapjon: áprilisban már csak a resztli marad a telepeken, a nyugatról behozott gépek nagy része ilyenkor már az új tulajoknál áll.

Mi mindenesetre azért mégis találtunk egy tuti darabot, tényleg tiptop állapotban, osztrák extulajokkal, itt-ott talált shillingekkel és hímzett zsákocskákkal. Nem elég, hogy műszakilag teljesen rendben volt, volt benne légkondi, és még konvektor is a hideg őszi táborozásokhoz. A színével és a kiegészítőkkel azonban volt némi baj: minden sarkát átitatta a gulyáskommunizmus.

De sebaj, innen szép nyerni, gondoltuk. Akkor még tök egyszerűnek tűnt a "fogjuk, nekimegyünk, átfestjük, kis ez-kis az, oszt kész!". A lelkesedésemen kívül nem sok volt, és az is hamar elmúlt, amikor felmértük a tennivalókat. Na jó, ez így barokkos túlzás, mindenesetre az elég hamar kiderült, hogy a lakókocsi bútorainak nagy része nemhogy fát nem látott sosem (oké, tegye fel a kezét, akit ez meglep), hanem még olyan anyagokból is készült, melyek szinte reménytelenül nehezen festhetőek. És ez még csak a kezdet volt.

Eszterrel, aki legalább kameraképes, és saját bevallása szerint is festett már ezt-azt életében felmarkoltunk némi pénzt a pénzügyről és elmentünk bevásárolni, persze különösebb rendszer és koncepció nélkül. A festék adott volt, a Supraluxnak van olyan festéke, ami mindenen megtapad, nem kell alá tapadóhíd, és nem kerül 10000 forintba egy liter, mint az Annie Sloan esetében, hanem 2100-2400 forintból megúszható a dolog. Vettünk ledfényt, mert a főnök azt mondta, az legyen benne, meg még egy csomó ecsetet és hengert, mert azzal talán nem lesz csíkos a végeredmény.

Persze ezután találkoztunk a Geppetto belsőépítészével, Károlyi Szilviával, akit azért kerestünk meg, hogy adjonn már némi iránymutatást a felújításra. Ő mutogatott színmintákat, javasolt termékeket, és megpróbálta kitalálni, hogyan lehet alacsony büdzséből gazdálkodva alkotni valami tutit.

És akkor jött az első pofon, amit még több követett. Az általunk vett festéket be kellett keverni, de a Szilvi által megadott RAL és Pantone színeket a színkveresnél nem használják, így fél délelőttöm azzal ment el, hogy színkonvertáló programok után túrtam, aztán pedig a festékboltban fárasztottam az eladókat. A végeredmény jégkék lett. Ezt persze senki nem vette észre, mindenki szerint sikerült valami szinte fehéret létrehozni.

Aztán kiderült, hogy a kocsiban van egy csomó gumitömítés, például az ablakoknál, amik igen randák, viszont cserélni nem igazán lehet őket, de legalább festeni sem. Aztán arra is fény derült, mennyire nehéz maszkoló szalaggal végigmenni mindenhol, az pedig a sors gonosz fintora, hogy ha lehúzza az ember, akkor azzal együtt a plafon egy része is távozik.

Bontás és festés

A kollégák nagy része nem lelkesedett az ötletért, hogy értékes szabadnapjait mindenféle hülyeséggel töltse el egy parkoló közepén, a tűző napon, negyven fokban; de voltak olyanok, akik a családot is hozták. A kemény mag három főből állt, velük okoskodtuk végig, mit kellett volna máshogy csinálni. A bontásnál például egész gyorsan rájöttünk, hogy nagyon nem mindegy, melyik szekrényajtó honnan került le, ezért még időben felcímkéztük őket, de még így is akadtak meglepetések.

Volt például egy pont, ahol rájöttem, hogy ezt mi soha az életben nem fogjuk tudni rendesen lefesteni, ezért inkább vágassunk ajtólapokat. Meg is rendeltem, majd hopp-kiderült, hogy a díszlécek miatt borul a projekt. A munkát visszamondtam és kevertettem inkább egy új színt, ami trabantkék lett – persze csak a többiek szerint, szerintem nem.

A koncepció szerint az egyik oldal jégkék (aka fehér), a másik trabant, aztán jöhet a dekor, de persze ez se ilyen egyszerű. Például, mert mi egy parkolóban festettünk, a parkolók viszont leginkább porosak és kavicsosak, így aztán, ha jött egy kis szél, akkor apró homokszemcsékkel lettek tele a frissen festett bútorok, különös tekintettel az asztalra, ami tényleg ronda lett. Ezt többször is lefestettük, mert az a sárga nem az a sárga volt, amire gondoltak a többiek, így kétszer is csiszolhattuk legalább, és a végeredmény így sem tökéletes.

A fürdőszoba ajtónál pedig kitaláltam, hogy legyen mágnesfesték + táblafesték, mert az menő mostanság. Meg is csináltam, ám nem figyeltem arra, hogy melyik fele melyik az ajtónak, így sikerült az alsó 50 centire tennem a mágnest. Praktikus, nem?

A tényleges munka nagyjából 4 munkanapot tett ki, amiben a Dívány dolgozóinak rokonai, barátai és üzletfelei is részt vettek, de nem ment egyszerűen. Nemcsak a saját lustaságunk miatt, hanem mert átlagosan 30+ fokban dolgoztunk egy napszítta parkolóban, ami a kocsiban átlag 40 fokot jelentett.

Blogmustra