Pimasz úr szerepében egyfajta modern Rózsa Sándorként kezdtek rám nézni az emberek - mondta Papp Gergely, aki márciustól az Aktívot vezeti majd, és ezt nem tartja visszalépésnek az eddigi feladataihoz képest.
Egy barátnőm szerint a Pimasz úr Párizsban című könyv olyan lektűr, amin lehet gondolkozni is. Ezt a lehetőséget Danielle Steel és követői sosem adták meg, pedig a jelek szerint lenne rá igény. Ez a könyv Papp Gergely személye nélkül nem tudna kiemelkedni a középmezőnyből, de nem is muszáj feltétlenül irodalomnak tekinteni: alternatív Lonely Planetként is olvasható.
Önismereti szempontból melyik volt a nagyobb kaland: kitalálni Pimasz urat, Párizsban egyetemre járni, vagy erről, majdnem húsz év múlva könyvet írni?
A legdurvább a 18-20 éves koromig tartó, párizsi küzdelem volt. Kimentem a cekkereimmel, körülnéztem, és rám szakadt az élet.
Végleg megváltoztatott az a két év?
Amikor kint voltam, azt gondoltam, életem végéig olyan leszek, mint amilyenné ott váltam. Elkényeztetett budapesti fiúként a felnőtté válás csomagját megkaptam: bankkártyám lett, csekkfüzetem, saját lakásom, névre szóló villanyszámlák. Amikor azonban hazajöttem a szülői otthonba, lenulláztam magam: ismét anyám hozta be nekem tévénézéshez a szendvicset.
A változások az életemben időszakosak. Az is kemény időszak volt, amikor tavaly szeptemberben levonultam a Balatonra, hogy megírjam a könyvet. Az egész part üres volt, rajtam kívül senki, ültem a teraszon pokróccal és próbáltam felidézni az egyetemi éveket. A régi zenéket hallgattam, és eszelős mennyiségben jöttek elő az emlékek. Eleinte rengeteget görcsöltem a hangvételen, egyrészt, hogy én csupán egy tévériporter vagyok, honnan veszem a bátorságot könyvíráshoz, másrészt ha pedig már belevágok illene helyesen fogalmaznom. Aztán túlléptem ezen.
A műfajon is rágódtál? Néhány éve még az volt a trend, ha egy televíziós könyvet ír, akkor az a média működését leplezi le. Ezt váltotta fel az ismert emberek tanító jellegű könyve. Te pedig az ismert ember kalandregénye műfajt választottad.
Érdekes, hogy amikor a Jaffa kiadóval megállapodtunk, éppen akkor voltam a legnagyobb zűrben a TV2-vel. Megírhattam volna azt is, de az pitiáner dolog. Nem szimpatikusak azok a televíziós riporterek, akik leleplező könyveket írnak arról, milyen gusztustalanságokat tapasztaltak. Sem azok, akik a szakmai huncutságaikról írnak, és hogy milyen tökösek. A kalandregény szó tetszik. Folyamatosan próbáltam hárítani, hogy ez a könyv nem az én portrékönyvem. Hol vagyok 36 évesen ahhoz, hogy önéletrajzi könyvet írjak?
A legfontosabbnak a rendszerváltás utáni korszak fiataljait, az akkori generációmat, és magát a várost, Párizst tartottam. Amikor ezeket letisztáztam, könnyebbé vált az írás. Azt hittem legalábbis. De amikor a húsz éve nem látott vendéglátómról, Brunóról írtam, azt a részt éjszaka, a teraszon vacogva beolvastam a feleségemnek a telefonba, aki az mondta: nem kell ennyire gejlnek lenni. Apámnak is felolvastam, aki író, és arra kért: fiam, ahol paripát írsz, ott néha elég a ló is. Igazuk volt. Még egy embertől kértem tanácsot, Rácz Zsuzsától - akivel évfolyamtársak voltunk az egyetemen - amikor nem tudtam, mi legyen a fő szál, mert én nem akartam főhős lenni. Azt mondta, egyértelmű, hogy Francois Mitterand a fő szál. A feszített időszak után olyan katartikus élményt semmi nem adott, mint amikor a könyv utolsó beszélgetését leírtam a köztársasági elnökkel, aztán felolvastam a feleségemnek a konyhában, és annyira meghatódtam magamtól, hogy elkezdtem zokogni. Akkor tört fel bennem minden a húsz éves időkapszula utazás után.
Ellentmondást érzek abban, hogy nem szeretted volna, ha a könyved rólad szól, holott képernyőn dolgozó televíziós vagy, akinek nincs ellenére a szereplés.
Éppen annyira köszön vissza a szereplés, mint a tévésségem. Amikor elkezdtem írni, rájöttem, úgy próbálom felépíteni ezt a könyvet, mint a Naplós riportjaimat. A nyitó kép: a Kölcsey gimnázium feldíszített tornaterme, ide akkor tennék egy soundbite-ot, oda egy kis zenét. Ösztönösen jött belőlem a tévériportok dramaturgiája és hatásvadászsága, de az a szándék is, hogy a könyvvel összegezni szeretnék egy korszakot.
Nemrég jutott eszembe, hogy mielőtt elkezdtük csinálni a Csernus műsort (a Viasat3 műsorán 2004-ben futott Dr. Csernus - Bevállalja? című pszichotalkshow producere Papp Gergely volt), beültem hozzá tesztelni, mit tud velem kezdeni. A beszélgetés után kérdőre vont: hol van a srác, aki Párizsban meg akarta hódítani a világot? Feladta az álmait? Találd meg magadban újra azt a fiút, aki akkor voltál! Mit érdekelt akkor a pszichiáter maszlag, de most már tudom, igaza volt. Ezt az időszakot fel kellett elevenítenem és le kellett zárnom.
Ha már Csernus szóba került, egy korábbi interjúban arról beszéltél, kipróbáltad magad a képernyőn, de nem voltál jó. Azután lettél a Dr. Csernus műsor producere, és ott ébredtél rá, hogy valójában a görcsös akarás gátolt abban, hogy jó képernyős legyél. Mit csináltál, hogy többet ne akard annyira?
Amikor betettem a lábam az RTL Klubba '98-ban, minden castingon ott voltam, minden pilotot velem forgattak, aztán mindig mondták, jó vagy, de...Nem tudtam, mi a baj velem. Bekerültem a Fókuszos társaságba, ahol mindenki óriási sztár volt: Holló, Kolosi, Batiz, Marsi. Nemcsak szebb húst kaptak a hentesnél, hanem az is nyilvánvaló volt - legalábbis akkoriban, hogy amit ők csinálnak, az a televíziózás csúcsa. Ezt látva mindenki műsorvezető akart lenni. Nálam mindez addig tartott, amíg Zámbó Jimmy halála után életem nagy lehetőségeként ki nem mehettem élő egyenesben tudósítani a család házához. Hárommillió ember láthatta, amint nulla rutinnal és felkészültséggel, teljes lámpalázzal, közvetítő kocsival, műholddal, több száz gyászoló, zokogó emberrel körülöttem belesültem a szövegbe. Részvétnyilvánítás helyett gratulációt mondtam, nem jutott eszembe a helyes kifejezés. Ez beakasztotta jó pár évre azt a szándékot, hogy ezt többé ne akarjam erőltetni.
A Csernus után a Naplóhoz kerültem, ahol viszont nem lehetett megúszni a szereplést. Herótom volt a riportok végén a kötelező stand upoktól, majd belerázódtam. Valójában emberileg változtam meg, rájöttem, nem kell mintákat követnem. Most már kellőképpen öreg vagyok, hogy ne stresszeljen az, hogy milyen vagyok: egy kicsit vehemensebb.
Márciustól az Aktívot vezeted a TV2-n. Nem visszaesés ez a Pimasz úr készítéséhez képest? Vagy ne keressünk egy mai televíziós pályájában linearitást?
Nem tudod elképzelni, micsoda különbség van egy országos kereskedelmi televízió és egy bár rendkívül szimpatikus, ámde kis csatorna között. Amikor a Viasat3-on megcsináltam a Pimasz urat - amit mindig is szerettem volna, akkor az emberek azt sem tudták, hol vagyok, mivel foglakozom. Nem mindennapi lehetőség, hogy az embert visszahívja a nagy csatorna. És itt is vannak olyan, komoly kérdések, hogy vajon fel fogom tudni dolgozni azt, hogy visszakerülök a nyilvánosságba, a pörgésbe? A Pimasz urat folytatom az Aktívban. Annak a sorozatnak köszönhetően olyan szeretetet kaptam, hogy magam is meglepődtem. Egyfajta modern Rózsa Sándorként kezdtek rám nézni az emberek, jól eső szeretettel fogadnak és ez felelősséggel jár. Nem engedhetem meg magamnak, hogy ne csináljam tovább. Nem szabad elkényelmesedni.
A hírportálokon olvasható kommenteket mennyire tartod mérvadónak, ha azt próbálod felmérni, hogy a nézőknek mi a véleménye rólad?
Ne olvass kommenteket! Életveszélyesek. Amikor a Csernus producere voltam, reggeltől estig néztem mindent, ami megjelent, és állandóan lelki beteg voltam őmiatta. Kértem is a dokitól - aki szintén egy rendkívül érzékeny pali - hogy Imre, soha ne nézd meg, mit írtak!
A visszatérésed lelki oldalára is kíváncsi lennék. Nálunk hagyomány, hogy ha egy képernyőn dolgozó tévésnek megváltozik a munkája, az nem szokott sértődés és a kívülállók számára követhetetlen harcok nélkül lezajlani, és ezekről az újságokban csak félinformációk jelennek meg.
Bennem nincs sértettség, mert megtették az első gesztust azzal, hogy megcsörgettek: Gergő, szabad vagy? Mert lenne valami, amit csak neked szánunk. Tudom, hogy nem vagyok abban a helyzetben, hogy válogassak. Ez a lehetőség kihívás, ha béna vagyok, annyira kinyírom magam, hogy nincs visszaút, de ha jó vagyok, akkor benne lehetek egy olyan csapatban, aki tiszta lappal kezdi, és méltó riválissá teheti a TV2-t.
Azt mondod, a Pimasz úr sorozatodat folytatni szeretnéd. A műsorban azonban több témával is foglalkoznod kell majd. Például a celebbulvár mennyire érdekel?
Imádom. Veszem a hetilapokat, mindig ott vannak a vécében. Képben vagyok, hogy kivel mi történt, sosem akarnék beállni a kultúrnyavalygók körébe, akik szerint ez a műfaj alantas.
A Pókermilliomos is újraindul hamarosan, amelyet az első széria után ismét Majkával vezetsz. Mekkora szerepe van a blöffnek az életedben?
A póker azért zseniális - mindamellett, hogy gyalázatosan közepesen játszom, de mivel a feleségem is megszállott játékos, majdnem minden este játszunk - mert rengeteg hasonlóság van a valódi élet és a pókerszemlélet között. Ezt gyakorlom is: nem kell mindenre azonnal igent mondani, nem kell túlreagálni mindent. Amikor úgy alakult, hogy ármegállapodáskor alkudtam valamire, akkor már tudtam taktikusabb lenni. Arra gondoltam, ha tisztában vagyok azzal, mi van a kezemben - jelen esetben a szakképzettségem és elfogadottságom – , akkor nyeregben vagyok. Korábban sosem éltem tudatosan, halak jegyű vagyok, érzékeny, az érzéseimre hallgató ember. De ennek véget vetettem, beláttam, hogy előrelátóbban kell kezelni a dolgaimat. Élvezem a póker analógiáját. Van, aki Istenben hisz, van aki az autójában, én abban, hogy ez a tökéletesen kitalált rendszer.
fotók: marquez
Már túlvagyok a hírnéven - Interjú Dobó Katával
Nem vagyok én olyan érdekes - mondta Dobó Kata, akit még mindig meglep, ha érdeklődnek a magánélete iránt. A színésznő a Halálkeringő című filmben lecsúszott, drogos rendőrnőt alakít. A rendező azért őt választotta ki, mert a szerepre jelöltek közül benne látta a legtöbb keserűséget.
