Zanza!

tari_annamariaA Díványon őszintébben beszélgethetünk – tudja ezt a pszichológus és a rádiós is. Hetente egyszer ők is találnak közös témát a Díványon. Könyvek, filmek és az élet dolgai apropóján párhuzamos vélemények következnek a pszichológus és a rádiós, egy nő és egy férfi, de még inkább: Tari Annamária és Horváth Gergely szemszögéből. A pszichológus interjúja.




Tari Annamária

Mi az épp most, ebben a pillanatban, ami nagy elégedettséget, igazi örömöt jelent az életedben?

Azok közé az emberek közé tartozom, akik apró dolgoknak is tudnak örülni – ehhez elég a napsütés, egy jól sikerült beszélgetés vagy egy élvezetes könyv, film. Mostanában sok felkérést kaptam szakmai cikkekre és előadásokra, ezek mindig komoly örömforrások számomra. Szívesen írok és gondolkodom a világ és ennek következtében az emberi viselkedés, személyiség változásain, és jó érzés, ha beszélhetek is erről.
Nem utolsósorban nagyon örülök annak is, hogy elértem a célomat tavaly megírt onkopszichológiai könyvemmel, visszajelzések a mai napig érkeznek, és ez azt jelenti, hogy a daganatos betegeknek és családtagjaiknak a hasznára válik.

Mesélnél arról egy kicsit, hogyan élsz? Kik vesznek körül, barátkozós vagy hallgatag vagy-e?

Az én szakmámban nagyon fontos a saját érzelmi egyensúly megtartása, ami azt jelenti, hogy „lelki konténerünket” gondozni kell. A magánéletemben igyekszem sokat sportolni, beszélgetni, színházba-moziba járni és főleg sokat olvasni. Nagyon szeretek beszélgetni, de baráti társaságban nem én vagyok a szakszavakkal dobálózó ember, akivel már csak a szakmáról lehet…
A barátaim és az ismerőseim is hasonló karakterűek, fontos a nyíltság és az őszinteség ebben az instant, díszletekre épülő világban.

Terapeutaként mit látsz belőlünk, nőkből? Merrefelé tartunk, hogyan változnak szokásaink, szenvedélyeink, betegségeink?

Azt hiszem, a nőknek elég nehéz manapság, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy férfinak sem könnyű lenni. Rengeteg információ és trend között kell megtalálnia mindenkinek a saját útját és hangját, ami olykor komoly bizonytalanságot is okozhat. Sokan és sokat foglalkoznak a nőkkel, már Dunát lehet rekeszteni a „how to” irodalmakkal, amelyekben a tuti női recepteket ígérik. Csak az a baj, hogy azt az elégedettséget és nyugalmat, amire mindenki teljes joggal vágyna, nem lehet valódi önértékelés és önbizalom nélkül megtalálni. Ez meg hosszú idő és kemény pszichológiai munka, sajnos nem pottyan senki ölébe, még akkor sem, ha azt látjuk, egyesek „Sziszifuszként próbálkoznak éveken át, míg mások könnyedén keringőznek az élet sima talaján”.
A nőket beszorítja a biológiai órájuk egy intervallumba, miközben egyre nehezebb dönteni a család/karrier oldalán. A fogyasztói társadalomban a szépség és a fiatalság kultusza, a „beautizmus” egyre keményebb elvárásokat állít a nők elé, s ez kitermelte az újabb pszichés tünetegyütteseket. Azt látom sokszor, hogy a nők hajszolják magukat az életben, igyekeznek megfelelni munkában, magánéletben egyaránt, és sokszor már nem is fontos, hogy mikor voltak boldogok vagy nyugodtak, vagyis a legfontosabb kérdés marad le: „hol van ő ebben a képben?”…

A pszichológus kivel beszélget, amikor valami nyomasztja? Egy másik szakemberrel, barátokkal, kikkel?

Ha szakmai esetről van szó, akkor természetesen kollégával kell beszélnünk, ez esetmegbeszélő csoport vagy egyéni konzultáció lehet. Komoly szerepe van a munkánkban az érzelmi kérdések kezelésének, úgyhogy ez rendszeres tevékenységünk. A magánéletben pedig – mert minden látszat ellenére a pszichológus is ember – a baráti kör és a család ad lehetőséget az oldódásra. Sokakban az a kép él a pszichológusokról, hogy tökéletes tudatossággal élhetnek, és nyilván mindenben jók, vagy épp ellenkezőleg, egy Woody Allen-film után meggyőződésük, hogy semmivel nincs jobban, mint a páciense, csak jobban tud róla beszélni. Én úgy gondolom, hogy az a jó, ha a szakmát a szakmai kollégával, az élet dolgait meg egy baráttal beszéli meg a pszichológus is, mert akkor tisztán tartja a két területet, és hatékony maradhat a munkája.

Kíváncsi lennék egy sikertörténetre a praxisodból, ami nehéz ügy volt, de végül a lehető legjobban oldódott meg.

A legszebb történetem még a Lipót egyik, Völgy utcai kórházi osztályán történt, ahol egy fiatal anyát kezeltünk laktációs pszichózissal, amely a szülés utáni hormonváltozások következtében előálló súlyos, depressziós állapot. Ezt az anyát a pár hetes gyermeke mellől szállították be, mert képtelen volt ellátni, és öngyilkos fantáziái voltak. Több hétig feküdt az osztályon, és mindennap találkoztam vele, mert hallottam, hogy egy kollégának jó tapasztalatai voltak a szoros pszichoterápiás kapcsolattal. A gyógyszeres kezelés mellett tehát komoly lélektani munkát is végeztünk. Amikor jól lett, hazabocsátották. Pár hét múlva egyszer csak kopogtattak az ajtómon, és ott állt az anya, karján a csecsemő, és azt mondta, hogy csak meg akarja köszönni…
Torokszorító pillanat volt, igazság szerint még most is az.

Kitől jött az ötlet, hogy Gergővel együtt írjatok cikksorozatot egy női magazinba?

Az ötlet Gergőtől jött, akivel több éve van munkakapcsolatunk, sokat jártam hozzá a Petőfi rádióba, ahol neki kulturális magazinműsora volt. Filmekről és az élet dolgairól beszéltünk. Olyan alkotásokhoz hívott vendégnek, amelyeknek megbeszélhető lélektani mondanivalója volt, vagy mert olyan problémát vetett fel, amelyet érdemes továbbértelmezni. Komoly terveink voltak és vannak a filmeket illetően, mert némelyik jobb, mint egy-egy szakirodalom, olyan plasztikusan és hitelesen ábrázol fontos pszichológiai jelenségeket.
Amikor felhívott, hogy lenne-e kedvem a közös cikksorozathoz, azonnal igent mondtam, mert jó vitapartner, és élvezetes vele minden párbeszéd. Érzékeny a női témákra, nem elfogult, azt hiszem, mindig törekszik az egyensúly megtalálására, ami nagyon fontos ezen a területen, mert manapság mindenki tudja és el is mondja azonnal az „igazságot” vagy a „tuti receptet” vagy a saját életéből, vagy habkönnyű, bulvár színvonalú pszichologizálás alapján. Mindig veszélyesnek tartom, ha ez a tendencia komoly témáknál üti fel a fejét, amikor valójában szakmai segítségre lenne szükség.
A klinikai pszichológia egy tudomány, többéves tanulási folyamat és szakmai továbbképzések eredményeként sajátítható el.

Miért pont a Díványt választottad állandó publikálási célzattal?

Mindig izgalmas egy új, induló projektben lenni, tehát komoly kihívás ez, mert az online média fontos közeg. Ráadásul pont az internet az a felület, ahol – miután nagyon könnyű a mindenféle irodalmat vagy közlést megtalálni – fontos, hogy szakmailag hiteles és a realitást megtartó kommunikációt folytassunk.
Szerintem ma az emberek elég ambivalensek, sokak tele vannak indulatokkal, ezt látni olykor a kommentekben, de reflektálnak az újra, vagyis véleményt formálnak. Ez arra is lehetőséget ad, hogy mi is alakítsuk a tematikát, ha igény van rá, hogy kicsit az olvasó is szerkessze a rovatot. Nem szeretnék konzerv- vagy paneltémákat, a százszor is agyonbeszélt női témák nem fognak változatlan formában és mondanivalóval előkerülni. Sokkal fontosabbnak tartom, hogy valódi segítséget vagy véleményt formáljunk. Azt gondolom – hiába közhelyes, de –, a nők helyzete nagyon gyorsan változik, és nem mindig pozitív irányba, ezért mindig van miről beszélni.
Egyikünk sem az a „megmondó ember”, aki mindenben professzionális. Megmaradunk majd a kaptafánál, ami tisztességgel és szakmailag vállalható.

Milyen témákat érint majd a sorozatotok?

Terveink szerint lesznek film és könyv, színház és közélet által felkínált témák. Kezdetben viszont igyekezni fogunk, hogy olyan fogalmakra asszociáljunk ketten, amelyek mindkét oldalról – filmes és pszichológus, egyben nyilván férfi- és női oldalról – is hangzik majd.
Szeretném, ha majd szólnánk problémákról és betegségekről is, vagy az élet olyan nehézségeiről, amelyek koedukáltak, vagyis mindannyiunkat érintenek.
Most olyan ez, mint egy nagy halmaz, amelyből szabadon válogatunk.

Mit üzensz ebben a pillanatban a nőknek önmagukról, ami hozzásegítheti őket, hogy könnyebben kezeljék a férfiak „olyanságát”…?

Szerintem nincs a férfiaknak „olyanságuk”, hanem mindkét nemnél bizalmatlanság és az elköteleződéstől való félelem van. Elvesztettük a kommunikáció és a gesztusok biztonságát. Ha néhány századdal visszalépünk, azt látjuk, hogy egy nő, ha leejtette a keszkenőjét, és a férfi felemelte, akkor biztosan lehetett tudni, hogy néhány nap múlva teázni megy majd a lányos házba. Ma egy nő azt ejt le, amit akar, és ha ismerkedéskor azt hallja, „Majd hívlak!”, könnyen lehet, hogy akkor látta az illetőt utoljára. Ez azt jelenti, hogy a mondat eredeti tartalma helyett egy másik hozzáadott jelentéstartalom az érvényes. Mindenki értelmez és vélekedik, mert nem igazán biztos abban, amit hall vagy lát.
A fogyasztói társadalomnak ez a jellemzője világszerte, ezért látjuk, hogy a párkapcsolati terület és a női identitás komoly konfliktusok forrása.
Érthető módon a nők egy része így aztán megpróbálja a saját kezébe venni a dolgok irányítását, és némi agresszióval (ami olykor a divatban is látszik) férfipozícióra tör. Bár azt hihetnénk, ez működik, a valóság az, hogy – ahogy minél lendületesebben nyúlunk valami felé egy asztalon, annál nagyobb a veszélye annak, hogy lelökjük – elsodorjuk a vágyott célt is.


Horváth Gergellyel készült interjúnkat itt olvashatod: Kettős látás
Blogmustra