Erős, nyers, de ízléses, manírtól mentes személyiség, egyszerre gyönyörű és fura. De hát milyen is lehetne egy színésznő és egy zenész szerelemgyereke: Charlotte Gainsbourg különlegessége minden filmjén és lemezén átsugárzik.
Jane Birkin és Serge Gainsbourg kapcsolatából 1968-ban született egy erotikus kultszám:
1971-ben pedig az őrült zseni és a macskaléptű színésznő szerelmének gyümölcseként világra jött Charlotte Gainsbourg. Igazi mai művészlélek, megjelenésében hanyag, menő, és elegáns. Hosszú, lenvászon zakóban, elnyűhetetlen farmerban, lapos sarkú csizmában, koldustarisznyával szerepel a képek többségén. Semmi pózolás, semmi arrogancia, mégis teljes kecsesség. Teste több történet hibridje. Rajta van Birkin lenyomata; nyúlánk alkatú anyjának éteri kecsessége. És ott van Gainsbourg DNS-e, a fesztelen, de szomorú tekintet, állandó tudása annak, hogy minden ragyogó dolognak megvan az árnyékos oldala.
Színésznőként 1984-ben debütált, Catherne Deneuve lányaként Az élet megy tovább című filmben. Két César-díj (francai Oscar) tulajdonosa. A talán legjobb Jane Eyre adaptációban Zeffirellivel dolgozott együtt, játszott többek között Gael García Bernallal Michel Gondry kedvesen szürreális víziójában, az Álom tudományában, és Todd Haynes Bob Dylan életét feldolgozó I‘m not there című filmjében. Az alkotás egyik betétdalaként szolgáló Just like a woman előadásában is közreműködött.
2009-ben elnyerte a Cannes-i Filmfesztivál legjobb színésznőjének járó díját Lars von Trier Antikrisztus című filmjében nyújtott alakításáért.
Énekesként szintén 1984-ben debütált egy, az édesapjával közös számmal, a Lemon Incest-tel. Két évvel később jelent meg bemutatkozó albuma, a Charlotte for Ever. 2000-ben közreműködött Madonna Music című albumán, a What it feels like for a girl című számban. Hosszú bevezető szöveggel indul dal Charlotte előadásában, amely a The Cement Garden című filmjéből származik.
2004-ben duettet énekelt a franca pop-sztárral, Étienne Dahoval, melynek eredményeként megszületett az If című nóta.
2006-ban kiadta második szólóalbumát, melynek zenei világát az elektronikusan pszichedelikus francia Air zenekar alkotta meg. Az 5:55 a francia toplisták dobogóját súrolta, és a kritikusok elismerését is kivívta magának. Az angol szigetországban csak mérsékelt sikert ért el, és őszintén bevallva a fülbemászó Song that we sing című szám kivételével, kedvesen csengő, de feledhető dalocskákkal van dolgunk.
2009-ben kiadta harmadik stúdióalbumát IRM címmel, Beck közreműködésével. Az album legfőbb inspirációja az ekkor forgatott, metafizikai kérdéseket szuggesztív vízióban fejtegető Antikrisztus. Férfi-női kapcsolat, szexualitás, depresszió, gyász, terápia. Meghatározó volt az album elkészülésében a színésznőt 2007-ben ért agyvérzés is. Innen ered a cím is: IRM, ami az MRI (Magnetic Resonance Imaging) francia megfelelője. A mágneses rezonanciát az orvosi diagnosztikában használják agyi képalkotásra. A síelés közben kapott agyvérzést követő vizsgálat alatt Charlotte a zenéről kezdett gondolkodni: „Amikor ebben a gépben voltam, a zenéhez menekültem a gondolataimban. A ritmuson elmélkedtem, kaotikus élmény volt." Az album Heaven can wait című száma iTunes heti eladási siker volt.
Mindig nagyszerű zenészekkel dolgozott (Serge Gainsbourg, Jarvis Cocker, AIR, Beck Hansen), és készített három egymástól sokban különböző albumot, melyeket mégis egyformán jellemez kivételes érzékenysége és összetéveszthetetlen hangja. Az IRM a legerőteljesebb és leghatásosabban megszólaló anyaga, melyen énekesnői fejlődése is észrevehető. Charlotte hol angolul, hol franciául, énekel, suttog, sóhajtozik és incselkedik velünk. Könnyed atmoszférikus folk, amely fülledt erotikájával rabul ejt, ártatlanságával pedig hűséges fülekre talál. A Radioheadet idéző címadó dal mellett a Me and Jane Doe is említést érdemel, akusztikus folk, Belle and Sebastianra emlékeztet, férfikórussal díszítve. A Heaven can wait honky tonk zongorával indít, majd komoly témába és szövegbe csap át. Ütős videoklip is készült hozzá, ahol abszurd képeken tör át az erős társadalomkritika. Néhol pop, helyenként pszichedelikus, esetenként pedig rituális színezetűek a számok, de valami összetartja az albumot: az előadó. Charlotte Gainsbourg valós, egyszerű, finom és emberi hangja, mely egy percig sem modoros. Ez a természetesség üt át filmjein is, ahogy sok különböző, nagy tehetségű rendező alkotásában készteti azonosulásra a nézőt.
