• dívány.hu

Számtalanszor elhatároztam, nem nézek sorozatot. Nem szolgáltatom ki magam. De a Született feleségeknek soha nem tudok ellenállni. (Megjegyzem, még akkor sem, amikor a lehető leglehetetlenebb, és követhetetlenebb időpontokra teszi a csatorna.) Pedig mi a fene közöm van nekem egy amerikai kisváros elkényeztetett fehér középosztályának unatkozó feleségeihez? Nem sok. A sztori se túl jó, én legalább is nem a történet miatt nézem, az biztos. Mint minden sokáig futó sorozat, a Született feleségek is rumlissá vált idővel. Nekem legalább is. Kicsit keverem már a gyilkosságokat, baleseteket, félrelépéseket, a ki kivel, mikor kit csalt meg. De ez egyáltalán nem zavar. Ugyanis nem a sztoriért nézem.

Nem feltétlenül szociológiai alapvetés, és mégis

Én speciel azért nézem, mert nagyon bírom a csajokat benne. Valami unalmas magyarórán azt mondanám, ha feletetnének belőle, hogy tökéletesen kitaláltak és megformáltak a karakterek, a jellemek. Elég hülyén hangzik, de mégis.
Mert az igazán nem állítható a sorozatról, hogy sokat foglakozna olyan kérdésekkel, hogy tulajdonképpen miből is élnek ezek a csajok, miből tartják fenn kertvárosi házacskájukat. Miből telik nekik a kerti partikra, meg jó autókra. Nem nevezném szociológiai alapvetésnek. Nem is akar az lenni. Figurákat alkot, meg helyzeteket, és akár a népmesékben a jó győz, a hazugot utolérik, mint a sánta kutyát, érvényre jut az igazság, az eltévelyedett szereplők helyes útra térnek.

Ott van Susan (Teri Hatcher) például. Csetlik, botlik, téved. Sértődékeny, de jószívű. Infantilis, akinél a saját lánya is felnőttebb. Szeretjük, mert esendő, s mivel valamennyien azok vagyunk, drukkolunk neki. Ő az a játékos, akiért szurkolunk.

Aztán Lynette (Felicity Huffman) az örökké nyúzott, lusta férjével, elviselhetetlen gyerekeivel. A nő, aki mindig rossz lapot húz a sorstól, hol egy daganatot, hol a férje balkézről született gyerekét, a maga elviselhetetlen anyukájával együtt. De Lynette az, aki mindig feláll, és győz. Lynett az a játékos, akire felnézhetünk.

Nem így Breere (Marcia Cross) a maximalistára. Bree mindent tökéletesen csinál, mégis minden tönkremegy körülötte. Nem hajlik, tartása, arca, járása egyenes, csak az élete görbe. Ő a negatív figura, őt nem szeretjük. Ezért is van beleírva a sorozatba

Na de mit kezdjünk Gabrielleel (Eva Longoria) kis törtetővel, a jó nővel, aki mindent magának akar. Szeretőt, férjet, gyereket, kocsit, lakást. El kell ismerni, baromi jó feneke van, képes oltári magas sarkokon és elképzelhetetlenül szűk szoknyában szaladni. De ezért talán csodáljuk, de nem szeretjük. Gabi azonban tud valamit. Amikor már tényleg legszívesebben felpofozná az ember, mindig kiderül, hogy jó szíve van.

És végül, de egyáltalán nem utolsósorban Katherine (Dana Delany), aki szembeszáll Susannal, annak volt férje kegyeiért, összeméri erejét Breevel, és bármennyire is úgy tűnik, hogy alulmarad a csatározásban - ő úgy ahogy van, remek. A figura túljutott a kezdeti gyermekbetegségen, szerencsésen túlélte az agresszív üldöző férjet, és mára jó humorú, kellemes, nagyon is szerethető hőssé lett. Talán ő az, aki leginkább kilóg a csajok közül.

Posthumus említést érdemel még Edie (Nicollette Sheridan) is, mint az egyik legutálatosabb, ám legdögösebb Lila akácbeli nagymacska, a megtestesült nő, aki egyfolytában a végzetét kísértette, míg végül az, egy karambol után, egy leszakadt villanyvezeték által be is következett.

Megszoktuk, a sorozat minden része valami tanulsággal zárul. Épp, mint az egykori Szomszédok című magyar sorozatban, a magyar teleregényben. Érdemes lenne azonban összehasonlítani ezeket a fanyar, bölcs, narrátor által elmondott záró szöveget a Szomszédok végére biggyesztett mondatokkal. Valamely média iskolában sokat tanulhatnának belőle a jövő tollforgatói.
Nekünk meg marad ez a sorozat, amelyben a férfiak csupán mellékszereplők, a főszereplők hat nő pedig hétről hétre, újabb és újabb fejezetekkel örvendezteti meg az amúgy egyáltalán nem sorozatfüggő lelkünket.