Bár a Magyar Televízió egyik legismertebb arca volt, mégis úgy döntött, hogy abbahagyja a tévézést. Mi adta meg a végső lökést?
Egyszer csak azt éreztem, hogy a szakmámban már nincs rám szükség, már nem kapok újabb feladatot, már nem éreztem, hogy felhasználják, kihasználják, amit tudok. Visszatekintve zokszó el nem hagyhatja a számat, ha arról beszélek, hogy mi mindent csinálhattam, mennyi lehetőségem volt és milyen sokszínű feladatoknak tehettem eleget. 1996-tól viszont már nem igazán jöttek felkérések, műsorok szűntek meg, én pedig úgy éreztem, hihetetlenül sok bennem az energia, a tettvágy. A döntésemet megkönnyítette Erika húgom, aki nem csupán jó testvérként állt mellettem: a szakmája is az: ha valaki módosítani akar vagy kényszerül az életén, ő a tanácsaival, ötleteivel, kérdéseivel és gondolataival terelgeti az illetőt. Nehéz volt meghozni ezt a döntést, de az elmúlt közel 13 év is bizonyítja, hogy életem egyik legjobb döntése volt.
Ha most lenne pályakezdő, hol látná a helyét a mai televíziózásban?
Ma már meg sem próbálnék bekerülni a televíziózásba. Anno sem azért lettem televíziós, mert ez volt a szívem vágya, a véletlennek volt köszönhető, hogy szegedi főiskolásként beválogattak. Nem az a típusú fiatal lány voltam, akinek manapság keletje lenne. Ma feltétlenül szükséges az, hogy az illető szép legyen, csinos és nem hiányozhat a szexuális kisugárzás sem.
Úgy érzi, ez nem volt meg önben annak idején?
Én olyan kis ártatlan, gyámoltalan, egyszerű lélek voltam. Vidéki kislányként egy kis faluból kerültem fel a fővárosba, ebben a művészvilágban sohasem tudtam igazán gyökeret ereszteni. Soha nem éreztem magam otthonosan, mindig volt bennem félszegség, amit persze megtanultam leplezni, hiszen a rutin természetesen segíti az embert idővel. Lehet, hogy ezért is tudtam viszonylag olyan könnyen otthagyni a televíziós pályát. Ma már a magam útján járok, az életemet magam vezetem. Magam döntök sok mindenről, otthonosabban mozgok ebben az életemben.
Megkerülhetetlen kérdés: mit gondol a mai Magyar Televízióról és a hazai vezető csatornákról?
Bevallom őszintén, nem nagyon szeretek erről beszélni, mert ha valaki nem ismer, vagy nem ismer eléggé és olvas tőlem egy kritikus megjegyzést, valószínűleg azt mondja majd, hogy "savanyú a szőlő". De hogy ne tűnjön úgy, struccmódjára a homokba dugom a fejem, válaszolok. A közszolgálati tévével nekem alapvetően az a bajom, hogy sokszor inkább a kereskedelmi tévékkel próbál versenyezni, és nem a közszolgálati feladatot ellátni. Azt is értem, hogy a kereskedelmi tévék a reklámból élnek, ezért óriási nézettségű műsorokat kell csinálniuk, de akkor is azt kérdezem, ehhez miért van szükség Való Világra. Akkor legyen X-Faktor, legyen Csillag Születik, Megasztár, mert ezekben a műsorokban szerepe van a tehetségnek, ezek a fiatalok letesznek valamit az asztalra. Persze ne legyünk igazságtalanok, ma Magyarországon sok száz csatorna közül lehet választani, ha valakinek komolyabb, tartalmasabb dolgokra van igénye, akkor az átkapcsol, kikapcsol, elkapcsol. Színes a világ, el kell fogadni, ez van.
Ezek szerint van olyan műsor, ami elé nyugodt szívvel le mer ülni, amit elég értékesnek talál?
Nem is feltétlenül mindig az vezérel, hogy értékes legyen egy műsor, inkább a szakmai kíváncsiság. Nálunk a lakásban főhelyen van a televízió, én magam válogatva nézek műsorokat, de szívem szerint a lányaimat (A 16 éves Laurát és a 19 éves Nórát - a szerk.) néha elterelném onnan, mert ők azért ott-ott ragadnak. Ha valamilyen új, magyarok által gyártott műsor jelenik meg, akkor általában az első egy-két adásba mindenképpen belenézek, mert kíváncsi vagyok.
A műsorvezetők és hírolvasók teljesítményét szakmai szemmel figyeli, vagy teljesen el tud vonatkoztatni?
A tévénél töltött hosszú idő nem múlt el nyomtalanul. A mai olvasóknak Fischer Sándor tanár úr neve talán már nem sokat mond, ő színészeket, rádiósokat, tévéseket tanított. Nemcsak beszédtechnikát tanultunk tőle, hanem sok minden egyebet: a viselkedéstől kezdve a munkafegyelemig mindent. Sokszor eszembe jut tanár úr, amikor hallgatom a híreket és rosszul ejtenek például egy városnevet. Amikor annak idején hétfő délutánonként mentünk hozzá órára, elővette a kis füzetét és azt mondta: "Judit, maga június 15-én délután 16 óra 3 perckor azt mondta, hogy...". Számon kérte, ha valamit nem jól csináltunk, figyelt ránk, elvárással volt irántunk. Ma nem érzékelem ezt a fajta fegyelmet.
A mai fiatal tévések közül van olyan, akiben azt a hozzáállást látja, ami korábban az ön televíziós munkáját is jellemezte?
Nemrég egy televízió kérdezett meg Ördög Nóriról. Ő egy kedves, kulturált, értelmes fiatal nő, tetszik, ahogy dolgozik, amilyen odafigyeléssel, szeretettel veszi körül a műsorban szereplő fiatalokat. Szurkolok neki. Fontosnak tartom, hogy a háttérmunkában is részt vesz, szerkeszt. De említhetném Barabás Évát is. Számomra fontos, hogy egy műsorvezető értelmes, felkészült, őszinte és kedves legyen, hogy érezzem: tisztelettel csinálja ezt a munkát és nem csak azért, mert annyira jó ott csillogni-villogni. Elcsépelt kifejezés az alázat, de minden szakmát csak ezzel érdemes csinálni.
Amikor '98-ban, 22 év után eljött a Magyar Televíziótól, a hírek szerint kissé tanácstalanul nézett a jövőbe. Aztán könyvírásba kezdett, saját kiadót alapított és megalakult a Perla Stúdió, amely az életmódváltásra, változásra vágyó középkorú nőknek segített életvezetési programokkal. A saját tapasztalata sarkallta arra, hogy létrehozza a stúdiót, vagy inkább az, amit maga körül látott?
Is-is, de alapvetően a magam élete, a magam példája, a saját igényem és problémáim. Szerencsésnek tartom magam, mert alapvetően született optimista vagyok: ha nagyon rossz dolgok érnek is, tudom, hogy mindenre van megoldás. Én megkeresem és megtalálom a megoldásokat, de nagyon sok nő nem, ezért találtuk ki a Perla Stúdiót, majd léptünk tovább, ebből lett a Kor-Határtalanul program, amely ingyenes, támogatók révén működik. Itt már nem csak a nőket céloztuk meg, hanem a férfiakat is. Tudom, nagy fába vágtam a fejszémet, sok tennivaló van e téren. De időm van – hiszek abban, hogy hosszan fogok élni –, aktív akarok maradni, amíg csak lehet, szeretném, ha ez egy igazi, nagy országos üggyé nőné ki magát.
Nyugaton az 50-60 évesek egyre több figyelmet, elismerést kapnak, Magyarországon viszont inkább az a jellemző, hogy a munkaerőpiacon esélye sincs egy ötvenesnek, lassan már egy negyvenesnek se. Nehéz helyzetben van ez a korosztály. De mégis azt hangsúlyozom, mindenki a maga sorsának kovácsa – még akkor is, ha ez most közhelyként hangzik. Először mindenkinek a maga sorsát kell a kezébe vennie. Az az idő elmúlt, hogy ölbe tett kézzel ülhetünk és várjuk, hogy valaki majd megoldja helyettünk a problémáinkat, az életünket.
Mik a leggyakoribb problémák, amelyekkel a program keretében eddig találkozott?
Az egyik az, amikor egy ember úgy érzi, nincs rá szükség. Ez borzasztó érzés lehet, legyen szó munkahelyi vagy akár családi helyzetről. Erre a korosztályra elég gyakran jellemző az is, hogy a gyerekek kirepülnek, a férfiak otthagyják a feleségüket egy fiatalabbért – az ellentettje ritkább, de persze az is előfordul. Új értelmet kell találni az életnek: ez az egyik, amit mindig hangsúlyozunk, akárhány éves is az ember, merjen változtatni. Ne üljön otthon, magát elhagyva, menjen közösségbe, mozduljon ki, az egészséges életmód pedig nem feltétlenül pénz kérdése. Akárhány éves is valaki, gondolkozzon el az életén, az elkövetkezendő 5-10-20 évén. Én például – már nem igazán fiatalon – elkezdtem új szakmákat kitanulni.
Ha jól tudom, meggyőződése, hogy egy nő lehet sikeres a karrierjében úgy, hogy közben jó feleség, háziasszony, családanya. Sokaknak mégis titkolniuk kell egy állásinterjún, hogy gyereket terveznek, mert nagy eséllyel nem veszik fel, illetve vissza őket.
Kulturáltabb országokban erről egyszerűen nem is illik beszélni egy állásinterjún. A fiatal nők tanulnak, karriert építenek, és általában később jön a gyerekvállalás. Minden nő pontosan tudja, hogy az ő életében eljött-e az a pillanat vagy nem: én azt a nőt sem ítélem el, aki nem érez vágyat arra, hogy gyerekei legyenek. Azt szoktam mondani a fiataloknak, hogy nem kell megijedni, ha 30 éves korukra nincs már egy kész családjuk. Valószínűleg azért is mondom ezt, mert én későn szültem, van két egészséges boszorkány a háztartásomban. (nevet) Visszatérve a kérdésre, tulajdonképpen hasonló problémáról beszélünk: egy fiatal nem meri bevallani az állásinterjún, hogy gyereket szeretne, egy 50 éves nő pedig – ha írásban jelentkezik – nem meri bevallani, hogy már nem 28.
Az, hogy viszonylag későn szült, tudatos döntés volt, vagy egyszerűen így alakult?
Így alakult. Egészen a harmincas éveim közepéig nem volt bennem a gyerek iránti olthatatlan vágy, az viszont egy nagyon határozott pillanat volt, amikor tudatosult bennem, azért az élet mégiscsak a gyerekekről szól. Egy húsvét alkalmával ültünk az akkori párommal otthon, sonkát és tojást ettünk és nagy csönd volt a házban. Akkor egyszer csak átvillant rajtam, hogy máshol, ahol gyerekek vannak, ricsaj, öröm és nevetés van – nálunk pedig csönd. Ez a pillanat nagyon megmaradt bennem. Talán akkor született meg az az óhaj, hogy szeretnék gyerekeket.
December óta mediátorként dolgozik az AXA Biztosítónál. Hogy találta meg a feladat?
Kerestek valakit, aki hiteles, emberileg, viselkedésében és a munkájában megbízható. Amikor megkaptam a felkérést, rögtön előbújt belőlem az eminens tanuló. (nevet) Ha már rám bízták ezt a nem mindennapi, különleges feladatot, akkor azt szakszerűen jól akarom csinálni. A tavaly nyár azzal telt, hogy panaszos ügyeket tanulmányoztam, munkatársakkal konzultáltam, ősszel pedig, mivel éppen nem indult mediátorképzés, kiképeztettem magam coach-nak, ahol szintén fontos szerepet játszik az emberi bánásmód, emberismeret és önismeret.
A mediátorkodásnak is ez adja az alapját, hiszen a két fél, jelen esetben az ügyfél és a biztosító közötti viták, konfliktusok az én közreműködésemmel oldódnak meg. Idén ezt a képesítést is megszereztem. Ez a munka szerintem nem való huszonéveseknek, életbölcsesség, élettapasztalat kell hozzá. Persze volt, akiben felmerült: az AXA által fizetett emberként én hogy lehetnék semleges vagy pártatlan? Mindenkinek el kell hinnie, hogy függetlenül végzem ezt a munkát. De úgy gondolom, az elmúlt több mint 30 év alapján érdemes vagyok a bizalomra. Idővel majd a lefolyt ügyek is bizonyítják, hogy tényleg semlegesen és függetlenül ülök ott a két fél között.
Saját kiadójánál nemrég Kemény üzenetek címmel jelent meg könyve a magyar férfi vízilabda-válogatott szövetségi kapitányáról, Kemény Dénesről. Hogy jött az ötlet?
Nemrég egy közönségtalálkozón is elhangzott, nem nézték volna ki belőlem, hogy Kemény Dénessel fogok könyvet csinálni, hiszen nem igazán vagyok egy sportlady. De ennek a könyvnek nem is igazán a sport a lényege. Egy olyan emberről, egy olyan vezetőről szól, aki a szakmáját hihetetlen profi módon műveli. Legalább ilyen fontos a szeretet, az odafigyelés, ahogy ő a fiaihoz, a csapatához emberileg viszonyul. Ez a kettő nélkülözhetetlen ahhoz, hogy az olyan eredmények megszülethessenek, amilyeneket a vízilabdacsapat évek óta elér, és ezért is döntöttem úgy, hogy megcsinálom ezt a könyvet.
