Évről évre egyre inkább úgy érzi az ember, hogy a Múzeumok Éjszakájából évente egy édeskevés. És most tekintsünk el a korábban már megrendezett őszi verziótól – mégiscsak a nyári andalgás az igazi, bár az időjárás ezúttal inkább az átmeneti évszakok klímáját idézte. Annak ellenére, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) udvarán egy kiadós vacogással indítottuk az esténket, még mindig állítjuk, hogy ennyi kellemetlenség minden további nélkül megéri, ha azt nézzük, hogy egy karszalag árán beléphetünk a város legkülönlegesebb helyeire.
Mácsaival nem lehet betelni
A múzeumokra sokszor még mindig jellemző merevség, a kiállított tárgyaktól való gondos távolságtartás ezen az éjszakán mintha kissé enyhülni látszana: nyilván most sem ülhetünk bele a féltve őrzött szobrok ölébe és nem tapogathatjuk meg a festményeket (persze minek is tennénk), de szokatlan módon vehetjük birtokba az őket őrző tereket.
A PIM-nek egyébként már akkor nyert ügye volt nálunk, amikor a szabadtéri színpad nézőterén vacogva bár, de Mácsai Pált láthattuk-hallhattuk, miközben Villon balladáival szó szerint levette a lábáról a közönséget. A Huzella Péterrel közös est egyik véglettől a másikig terelgette a közönséget (a haláltól a párizsi csőrig), a csúcspontot pedig kétségtelenül az a Faludy György-féle Villon-átirat jelentette (Ballada a szép fegyvermesterné vénségéről), amelynek az előadása közben Mácsai lenyűgöző módon vedlett kiábrándult öregasszonyból imádott nővé és fordítva.
Zoób Kati mesél
A nők játsszák a főszerepet a Zoób Kati ötletéből született TeXtúra – Szövet és szöveg című kiállításon is, ahova lóhalálában rohanunk fel, hogy még elkapjuk a divattervező exkluzív tárlatvezetését (amiről korábban sehol nem adtak hírt, vagy csak kisbetűsen). A klasszikus és kortárs irodalmat a divattal, régi csipkékkel, hímzésekkel, kézimunkákkal párosító tárlat arctalan próbababái és a fekete falak első pillantásra kissé riasztóan hatnak, de Zoób Katit hallgatva fokozatosan érzünk rá a dolog ízére.
Az első terem falai mentén kortárs magyar írók nagy százalékban erre a kiállításra született írásai sorakoznak: a közös pont a nő, a századforduló egyszerre érzéki és dolgos asszonya, a ruha, az öltözködés, a test. Némelyik idézet – például Esterházy Péteré, Kőrösi Zoltáné vagy Karafiáth Orsié – egyenesen zseniális. A százéves hagyaték darabjaiból összeálló alkalmi kollekció csipketerítői, függönyei, szövetei érintetlenek (nincsenek szétvágva, szabdalva), sok esetben mégis teljesértékű ruhaként hatnak.
Hőkamrává alakított vécé és női csipkedomborulatok
A divattervező nem pusztán az anyagok szépségét tartja szem előtt: szerinte ugyanolyan fontos belegondolni, hogy a szövetek mögött életek, élettörténetek vannak, hogy egy csipkefüggöny hol lóghatott egykor, milyen boldog vagy szomorú órák tanúja volt. A klasszikus, nagy írók idézeteinek szentelt terem egy fokkal talán még érdekesebb, mint a kortárs szekció: itt ugyanis próbababák helyett már csak a női idomok formáit idéző, keményített csipketöredékek, fűzők függenek a mennyezetről. A nagy írók asszonyait hús-vér valójukban megjelenítő női torzók Zoób Kati elmondása szerint sok mindent összefoglalnak az életéből: a próbababákon kikeményített csipke például pályájának azt a kezdeti szakaszát idézi, amikor kalaposnak tanult és bábokat készített.
Az annak idején használt kalapkeményítő viszont mostanra hiánycikké vált, ezért a divattervezőt a Girardi Kalapház tulajdonosa segítette ki, akinek volt még két marékkal, és néhány órán belül készséggel a rendelkezésére bocsátotta. Óriási izgalommal próbálta meg kikeményíteni az első csipkét egy próbababára, a szárításhoz pedig egy vécét alakítottak át hőkamrává. „Élmény volt látni ezt az első darabot, megdöbbentő öröm, hogy nem csak hogy működik, de ezeket a nőket meg is lehet ölelni. Pillekönnyűek, semennyit nem terhelődött a keményítőtől a csipke, ugyanakkor nagyon erősen és látványosan tartja a női formát. Itt kapott értelmet az, hogy én kalaposlány is voltam".
Törekedjünk arra, hogy utánunk is maradjon valami
A merevített csipkék mellett más különleges tárgyak is felbukkannak: divatlap, kézimunkaújság, cipőgomboló, kesztyűtágító, motolla, varrógép, sőt Krúdy Gyula vasalója is. Zoób Kati írói ambíciókkal rendelkező ügyvéd nagypapája két, kézzel írott színművét is megmutatja – ha már a nagy siker nem ütött be neki, legalább Krúdy Gyula vasalója mellett, vitrinben mutatkozhasson meg a nagyközönség előtt.
A kiállítás másik fontos eleme az a ruha, amelynek fűzőjét a divattervező a 77 éves édesanyja által néhány hónappal a halála előtt készített gyümölcsmintás gobelinpárnából alakította át. „Azt gondolom, hogy a jövő hagyományait mi hagyjuk örökül, és mi mindannyian ki tudunk húzni a fiókból valamit, amit a nagymamától őrizgetünk. Törekedjünk arra, hogy utánunk is maradjon valami, amit majd az unokánk a fiókból elővesz” – mondta. (A kiállítás október 30-ig látható, szerintünk érdemes.)
Éjszakai barangolás a TÁP-pal
A PIM egyik legnépszerűbb éjszakai programjának kétségtelenül a Károlyi-kertben tett „rejtelmes irodalmi séta” bizonyult, amiről előzetesen nem sokat lehetett tudni, de visszanézve sejthettük volna, hogy – egy remek képzavarral élve – a TÁP Színház keze van a dologban. Már akkor tudtuk, hogy jó lóra tettünk, amikor Vajdai Vilmos felbukkant a vasrácsos bejáratnál és szigorú, de kedves tanárbácsiként beinvitált minket a leginkább egy elvarázsolt lugasra emlékeztető parkba.
A 20 fős turnusokra egyébként nagy volt a túljelentkezés, de szerencsére még befértünk, különben nem tapasztalhattuk volna meg, milyen is egy fél óra erejéig újra megszeppent iskolásnak érezni magunkat. Az irodalmi séta egyik visszatérő eleme volt ugyanis a különböző helyekre kifüggesztett író- és költőportrék felismerése, amit szerencsére könnyedén abszolváltunk, egyeseket pedig az a megtisztelő feladat is megtalált, hogy az itt-ott felbukkanó, idézeteket tartalmazó cetlikről kellett felolvasniuk.
A TÁP színészei eközben olykor a lehető legmeglepőbb zugokból harsogták el a magyar költők verseiből vett idézeteket: hol egy fa lombjából, hol a játszótér kellékeit, vagy a szökőkutat igénybe véve szavaltak. Sőt, a zseblámpák fényében még egy parkbéli, titkos légyottot is megleshettünk, hogy végül túlzás nélkül egy profi A csitári hegyek alatt-feldolgozással búcsúztassák az elégedett társaságot. A parkkapun kisétálva már csak hazavánszorogni volt erőnk, de annyi biztos: ezek után csepp hiányérzetünk sem maradt. Mert ugye – hogy stílusosan egy, a TeXtúra-kiállításon olvasható Kaffka Margit-idézettel zárjunk -: „Csak azokat a napokat vesztettük el igazán, amelyekre nem emlékszünk”.