Ki mondta, hogy színházat csinálni csak egy színházépületnek nevezett fekete falú dobozban lehet? Ez itt minden, csak nem pucc parádé, felejtsd el a kisestélyis-öltönyös fészkelődést, ha szorít a cipő. Brokátfüggöny helyett az idei POSzT trend a testközeli környezet. Előadásról-előadásra újraértelmezem a kényelemről alkotott elképzeléseimet és a félreteszem a feltétlenül szükséges nyolc órás pihentető alvást, egy hét után már álmomban is rendezek. Folyamatos városnézés, ahogy keresem a következő darab helyszínét. Ehhez képest a hollywoodi thrillerek pszichózisa csak egy levegővel teli lufi, úgy pukkad ki, mint a mozi pénztár mellett a kukoricaszemből a pattogatott kuki. Ennek bizony szaga van, méghozzá nem is akár milyen testközeli.
Lakás színház házibuli helyett
A főtérre ballagok és GPS-en keresem a kapualjat, ahol a Színművészetisek versenydarabja (Félelem és macskajaj a Harmadik Birodalomban) látható. A helyszín hétköznapian hátborzongató, egy valódi élettér. Szorongat a tömeg és a tudat, mi van, ha be sem jutok? Becsengetnek. Házigazdánk Zsótér Sándor (a darab rendezője – a szerk.) Bertold Brechttel, a berendezés az eredeti tulaj ízlését tükrözi. Félig lakott polgári idill, teccetős, lehetne akár házibuli is, mondjuk halloweenkor, mert megélni elég félelmetes. Menekülnék, de ránk csapják a pince ajtót, a végére kifejezetten élvezem, hogy valahol egészen máshol lakom.
Chicago a mozivásznon
Régi idők mozija a használaton kívüli Park Mozi. Nyáron a szabad ég alatt, valamikor feszített fehér vászonvitorlájával modernizálta a filmipart, most meg térdig ér a gaz és musicalbe illő szépséggel repedezik a vakolat. A Hoppart Társulat mégis itt kapott helyet, mi meg a beton placcon, közvetlenül eső után. Azt hittem színházba jövök, de a vászon előtt egy Flinstone családot idéző zenekar áll. Nemcsak hogy áll, hanem táncol, énekel és játszik, két felvonásban a szabad ég és a mozivászon között. Nemtelen börtönromantika a bajba jutott gyilkos sztárrá válásának rögös útjáról, az ügyvédek köpönyegforgatásáról és a szemünk előtt profivá érő valamikori színművészetis osztály társulatépítő erejéről. Beledudorgok és még a kalapomat is megemelem Radnai Csilláék precíz produkciójától.
Kvázi kávézó Osamával
Két előadás között csak egy tejes-jeges kávéra szomjazom, a kultúra iránti éhség most a mélypontra zuhan. Pár lépésre jobbra ott a Nappali, kellemesen underground, és mivel az épület felette felújítás alatt, így még a nagyközönség sem ismeri.
Bemenekülünk hát páran felüdíteni az estét és oldani a hangulatot, de nincs mese, a kávé mellé egy kétszereplős monológ a borravaló. Hátradőlök és szürcsölök, bennem már csak a beletörődés dolgozik, amíg hatni nem kezd a koffein. Polgár Csaba tegnapi Borat jelmeze (Chicago; Zsótér Sándor rendezés) ma már civil, vagy csak nekem tűnik úgy, mindenesetre jól áll neki. Ledumál a lábamról, ugyanúgy ahogy a partnerét játszó Hámori Gabit. Kávégőzös történetbe kezd egy még meg nem valósult filmről, forgatni akar, főszereplőt keres. Igazából nem is a sztori a sztori, hanem a dumája, ahogy a partnerét győzködi. Fanatikus terror humor Oszama Bin Laden titkos öngyilkos terveiről, szerelem fehér bőrben az imaszőnyeg előtt. Egy kávé csak, de ennél sokkal többet kapok. Ízlelgetnék még párat hétköznap is, olyan könnyű fogyasztani. Szívem szerint néznék még sok ilyet, megtöltenék vele egy egész évadot.
