Rácz Zsuzsa: A lányom születése után ért az igazi sokk

Zanza!

A nőknek kell megfogalmazniuk, mire vágynak, de a férfiak mondják meg, merre az előre. Rácz Zsuzsa író a lánya születése után szembesült azzal, hogy megszűntek a munkahelyi kapcsolatai és elkezdték mellőzni őt. Többek közt azért hozta létre a Terézanyu klubot, hogy a nőknek lehessen egy biztos kapcsolati hálójuk, és hogy mindenki elmondhassa, ami nyomasztja és a döntéseiért ne ítélje el senki.

A nemrég alakult Terézanyu klubot támogató női közösségként határoztad meg,  ahol mindenkinek jár, hogy meghallgassák. Szerinted mennyire segítség az, ha a problémáinkat egy kívülállóval osztjuk meg, és nem egy baráttal?

Akármilyen furcsa is lehet, egy empatikus kívülállónak, aki sem rokon, sem barát, gyakran könnyebb megnyílnunk. Az érzelmi problémáink leggyakrabban éppen a hozzánk legközelebb állókkal kapcsolatosak. A férjünket, pasinkat nem jó ötlet kibeszélni se az anyánkkal, az ő anyósával ugye, mert óhatatlanul kiadjuk őt így, mint ahogy az egyik barátnőnkkel megromlott kapcsolatunkat sem érdemes kitárgyalni a másikkal.

Arról nem is beszélve, hogy a hozzánk nagyon közel állóknak, éppen azért, mert közel állnak hozzánk, néha ugyanúgy nincsen rálátásuk a helyzetünkre, ahogyan nekünk magunknak sem. Ráadásul mivel ők érzelmileg érintettek, valószínűleg szeretnék, ha nagyon gyorsan megoldódnának a problémáink és sokszor kész megoldási tervvel rendelkeznek.

Én sokszor ijedten hallom azt a mondatot, hogy az anyám, vagy akár a férjem/feleségem a legjobb barátom/ barátnőm, mert úgy vélem, hogy egy komplex kapcsolatban a barátság érzése is benne kell, hogy legyen, de ha csak ő van, és a ő a legjobb barátom, az bennem rögtön felveti a kérdést, hogy vajon mennyi érzelmi terhet pakolhat egy ilyen kapcsolatban egyik fél a másikra, és meddig bírja vajon ezt a kapcsolat? Szakemberként az a tapasztalatom, hogy azok az egészségesen működő kapcsolatok, ahol mindkét félnek megvan, megmarad az a köre, ahol eleget töltődhet, és akikre elég terhet pakolhat.

Amikor a klub kapcsán arról beszélsz, hogy a nőket érdemes lenne jobban segíteni abban, hogy megtalálják magukat és könnyebben lavírozzanak a szerepeik közt, akkor tulajdonképpen kihez szólsz? A nőkhöz, vagy inkább a férfiakhoz?

Abban hiszek, hogy először a nőknek kell megfogalmazniuk azt, hogy mit és hogyan szeretnének, mire van szükségük. De természetesen mindez nem működik a férfiak támogatása nélkül, már csak azért sem, mert alapvetően mi egy patriarchális társadalomban élünk, vagyis eleve a férfiak mondják meg, hogy “merre az előre”. Itt most elég a női parlamenti képviselők számára gondolnunk, ami botrányosan kevés, tehát egyelőre eleve nagyon gyengén működik a női érdekek képviselete.

Húsz éve a pályán

Májusban megjelent Rácz Zsuzsa Ismeritek Terézanyut? című válogatáskötete abból az alkalomból, hogy az író húsz éve van a pályán. A kötetben válogatott írások találhatók az elmúlt két évtizedből. “Írásaim azokról a nőkről szólnak, akik velem, vagy bennem élnek: a barátnőimről és a négy női generációról a nagymamámtól a lányomig."

Egyszer arról is beszéltél, hogy a női, munkahelyi kapcsolati háló akár teljesen is el tud tűnni az alatt az idő alatt, amíg egy nő gyesen van. Ez is a gyenge érdekérvényesítésből fakad, vagy más oka van?

Aki otthon van a gyermekével, az kiesik abból a munkahelyi közegből, ahol hosszú éveken át majdnem annyi időt töltött, ha nem többet, mint otthon. Természetesen lehet tartani a kapcsolatot telefonon, emailen, közösségi site-okon, de egyrészt a munkatársakkal elsősorban a közös munka köt össze minket, ha ez tehát kiesik, akkor eleve elég nehéz átemelni a kapcsolatot egy másik síkra, a közös cél, a“fél szavakból is értjük egymást” érzése teljesen elveszhet.

A környezetemben azt láttam, hogy aki egy konkrét munkahelyről marad ki 3-5 évre, az örül, ha vissza tud menni, sokszor jóval kedvezőtlenebb feltételek mellett is, mint a gyerek előtt. De nagyon sokan nem is tudnak visszamenni.

A másik az idő tényező: egy kisgyerekes anya gyakorlatilag napi 24 órában dolgozik otthon és napközben valószínűleg örül, ha tíz percet egy helyben tud ülni, vagy figyelni bárkire a gyerekén kívül. Úgy tapasztalom, hogy fizikailag is baromi nehéz azt megoldani, hogy elmenj otthonról és találkozz másokkal. Szerintem ez éppen az a helyzet, amire nem érvényes a közhely, hogy mindenkinek arra van ideje, amire akarja, hogy legyen.

Emlékszem, hogy amikor a barátnőim szültek, utána milyen megdöbbentő volt nekem, hogy tényleg gyakorlatilag két- három évig nem tudtunk egy alaposat beszélgetni.

Nálad mindez hogyan történt?

Amikor a lányom megszületett, akkor ért az igazi sokk, mert én, aki baromi pörgős voltam mindig és mentem, mint a mérgezett egér, a kisbabával már azt is Himalája-expedíciónak éreztem, hogy lemenjünk az udvarra levegőzni, ahhoz meg végképp hullafáradtnak éreztem magam, hogy társaságba menjek.

A kapcsolatokat szerintem csak nagyon komoly odafigyeléssel lehet életben tartani, vagyis ha nagyon tudatosan ügyelünk arra, hogy élőek és aktívak maradjanak, mi is elérhetőek legyünk mások számára. A férfiak azért is boldogulnak könnyebben, mert ezek a networkok nagyon sokat segítenek. A Terézanyu Klub egyik legfontosabb célja, hogy ez a bizonyos network, baráti háló egyre több nő rendelkezésére álljon, tudjanak támaszkodni rá, persze ezért nekik maguknak is tenniük kell.

Nehezen találtál vissza a munkádhoz a kislányod születése után?

Először azzal szembesültem, hogy gyerek mellett kb. ötmilliószor akkora erőfeszítést, fegyelmezettséget és kitartást kíván, hogy ugyanazt a mennyiségű munkát megcsináljam, amit előtte. És aztán persze azzal is szembesültem, hogy míg várandósként mindenki könnyekig hatódott attól, hogy gyerekem lesz, még a munkaadóim is, utána már senkit nem érdekelt, hogy erről a gyerekről most meg gondoskodnom kell - vagyis úgy éreztem, szinte semennyi támogatást nem kapok ebben a kiszolgáltatott helyzetben.

Hogy mást ne mondjak, alig múlt fél éves a lányom, amikor egyik napról a másikra mondták fel egy lapnál azt szerződésemet, ami évek óta a legfontosabb megélhetési forrásom volt, egy egyszerű átszervezés, jött egy új vezető, és nyilván senki nem gondolt bele abba, hogy mennyi esélyem van egy féléves baba mellett új munkát találni. Semennyi, természetesen. Én ekkor kezdtem el írni a Nesze Neked Terézanyu!-t, most így belegondolva, a címadásban ez is benne lehetett. De ilyet többet nem csinálnék kisbaba mellett, mert nagyon nehéz időszak volt az írás nélkül is.

És persze azzal is szembe kellett néznem, hogy a közel két évtized alatt épített szakmai kapcsolatrendszerem azalatt a két év alatt, amíg eléggé begubózva éltem, mert egyszerűen a gyerekemmel voltam és könyvet írtam, ha nem is ment gajra, de mindenképpen alvó állapotba került, és nagyon sok energiámba tellett, hogy aktivizáljam.

2010-ben indítottad az első Terézanyuságom Története pályázatot. Meglepett a pályázók közlésvágya, vagy sejtetted, hogy sokan igen súlyos élményeket szeretnének kiírni magukból, ha lenne rá alkalmuk?

Terézanyuságom története idén is

A tavalyi pályázat folytatásaként idén két kategóriában várják a személyes írásokat.

1. Hány élete van egy nőnek?

A nők általában minden szerepükben – társként, feleségként, anyaként, munkaerőként- szeretnének tökéleteset nyújtani, akár erejükön felül megfelelni mind a saját, mind pedig a társadalmi elvárásoknak.

2. Első szerelmem története

Mint tudjuk, első csak egyszer van, viszont emléke egész életünkben elkísér.  A pályázatokat legkésőbb 2011. május 31-ig kell elküldeni. A részletek itt.

Részben sejtettem, hogy nagyon erős a hallgatás fala, de a beérkezett pályázatok mélysége, a sorsok gazdagsága és gyakran tragikuma engem is letaglózott. És persze az is, hogy mennyien szégyellnek és rejtegetnek olyan problémákat, amik teljesen hétköznapiak, mégis éveken, ha nem egy életen át hurcolják a súlyát.

Gondolok itt a gyerekneveléssel kapcsolatos szorongásokra, hogy vajon jól csinálom-e ezt vagy azt, a munkakereséssel járó óhatatlan kudarcok feldolgozására, egy válás feldolgozására, a “ nem kellek majd senkinek” vagy a “elrontottam az életemet” vagy a “ gyerekeim életét tettem tönkre, mert el mertem válni” érzésekre.

Tavaly a díjat nem nyert pályázók írásai közül néhányat mi is megjelentettünk. Amikor válogattam az írásokat, olyanokat kerestem, amelyek arról szólnak, hogy a szerző az élete különböző - főként nehéz - helyzetét hogyan oldotta meg . Szerettem, ha  tabukról írnak, vagy arról, hogy hogyan tudták elérni, hogy ne a társadalmi elvárásoknak, hanem a saját  igényeiknek megfelelő életet éljenek. Ezek az írások nagyon sokakat érdekeltek, ami valószínűleg azt mutatja, hogy a saját életükre vonatkozó mintákat keresnek, de sok elítélő komment is érkezett, amelyekben a szerzők döntéseit támadták. Szerinted miért van ez az ellentmondás?

A netes kultúra sajnos nem támogató. Persze ez a jelenség- még akkor is, ha én egyszerűen tahóságnak tartom- része az emberi természetnek, ezt pont annak tükre, hogy az egész kultúránk nem támogató és nem elismerő .

A Terézanyu Klub módszertana a szupervízió módszertanára épül - én segítő szakemberként ezt tanultam, eszerint soha, senki felett nem ítélkezünk. Egy-egy ember története kapcsán nincs jelentősége annak, hogy nekem mi a véleményem arról, ahogyan ő cselekedett, ám annál nagyobb jelentősége van annak, hogy a története milyen érzéseket kelt bennem, mitől ismerős, vagy mitől teljesen idegen- vagyis nagyon fontos, hogy mindig a saját érzéseimre koncentrálok, és azokkal “ dolgozom” - és ezt osztom meg a többiekkel, ha akarom.

Aztán jönnek a tanácsok?

Nem, a támogatás leghatékonyabb formája az, ha egyszerűen oda tudunk figyelni egy emberre, netán még kérdéseket is fel tudunk tenni neki- ha igényli- amik abban segíthetik, hogy minél inkább rálásson a saját helyzetére és megtalálja a saját megoldását.

Érdemes megtanulni felismerni a saját felelősségünket minden helyzetben, már csak azért is, hogy mások felelősségét is felismerjük és ha kell, vissza tudjuk tenni arra, akié, adott esetben ne mi vigyük el mások helyett a balhét.

Szerintem ez az út az autonómia felé, hogy ne mások rejtett vagy nagyon is kimondott elvárásainak megfelelve igyekezzünk élni, hanem valóban meg tudjuk élni és fel merjük vállani, hogy egy- egy helyzetben nekünk mi a jó, és megtanuljunk gondoskodni a saját igényeinkről is. Erről úgy gondoljuk, velünk születik, és vannak biztosan sokan, akiknek megy is, de speciel hozzám olyanok fordulnak, akik ezt kemény munka árán sajátítják el. Ez például a nőkre nagyon jellemző, hogy automatikusan felvállalják a felelősséget kritikus helyzetekben, vagy ha valaki elég meggyőző erővel tolja rájuk.

És nem utolsósorban, bár ez az eredeti módszertanban nem szerepel, mivel én mégiscsak író vagyok, és hiszek az írott szó hatalmában, integrálni szeretném ebbe az egészbe az írást: amikor főiskolásoknak tanítottam ezt a módszertant, hétről- hétre naplót kellett írniuk, egyszerűen arról, hogy vannak, és nagyon tanulságos volt látni a folyamatot, hogy míg az elején alig- alig tudtak megfogalmazni egy-egy mondatot a saját érzéseikről, addig az év végére voltak, akiknek napi rituáléjává vált az írás.Akárcsak nekem.

Blogmustra