Aki szeret belefeledkezni Budapest apró részleteibe, hosszú percekig – netán órákig – bámulni egy szobrot, ablakot, homlokzatot vagy régi feliratot, az szeretni fogja Nyíri Zsolt fotóművész képeit. Honlapja valóságos kis tárháza ezeknek a mozzanatoknak: többek közt olyan neonfeliratok, kapualjak, udvarok, lépcsőházak, szobrok és tűzfalak jelennek meg itt, amelyek mellett talán minden nap elmegyünk, sokszor mégis elfelejtünk rácsodálkozni kuriózumnak számító szépségükre.
Megörökíteni, mielőtt még lebontják
Nyíri Zsolt a kilencvenes évek elejétől kapja lencsevégre kitartóan Budapest különböző részleteit. Legújabb, Budapest Boulevard (talált vonal, képzelt szín) című kiállításának megnyitóján arról is mesélt nekünk, hogy az első ilyen jellegű késztetést a város lélegzetelállító erkélyeinek láttán érezte. Egy alkalommal éppen az akkor még működő Tilos az Á-ból ballagott haza egy azóta már Berlinben élő barátjával, és azt nézegették, hogy mennyire szép erkélyek vannak a városban. Úgy érezték, ezeket a különlegességeket valahogyan meg kellene örökíteni, mielőtt még lebontják a házakat és McDonald's-okat, bankokat építenek a helyükre.
Január 7-én megnyílt kiállítása is stílusosan a régi Volánbusz-buszpályaudvar épületéből kialakított Tranzit Art Caféban kapott helyet: így Budapest egyik fontos egykori helyszíne asszisztál a város jelenlegi pillanatképeihez. A szakmája szerint testnevelő pedagógus Nyíri Zsolt 6 évig Amerikában élt és dolgozott, 2002-ben azonban újra hazatért szeretett városába. Bár különböző aspektusokat emel ki és ezekből gyárt sorozatokat, inkább kedvenc helyei vannak, mintsem konkrét részletek: különösen a VI. és VII. kerületet kedveli, ezen belül is a Dob, a Síp és a Dohány utcát. „Vannak olyan helyek, amelyeket újra és újra megkeresek. Sok kép – amelyek nincsenek rajta a honlapon – ugyanarról a helyről készült, például egy-egy lépcsőházról” – mondta.
Első „szerelem”: a neon
Bevallása szerint a neon volt „az első igazi szerelme”: „ezek egyfelől funkcionális dolgok voltak, informáltak, másrészt világító csövek, amelyre galambürülék és kosz kerül, és ezáltal még szebb lesz. Mint tárgyak, és mint szóval bíró eszközök is érdekeltek”. Az első kiállítása presszók, kocsmák témakörben nyílt meg ugyancsak a Tranzit Art Caféban, ahol a neonok is fontos szerepet kaptak. Bár digitális géppel dolgozik, az analóg technikát szerinte semmi sem tudja felülmúlni.
„Ez olyan, mint amikor az ember meghallgatja ugyanazt cd-n és bakelit lemezen. Lehet, hogy a bakelit serceg, lehet, hogy ugrik egy kicsit, de ez adja vissza igazán a zenét. Lehet csodákat csinálni a digitális kamerákkal, de az igazán nagyok, akik számomra mérvadóak, nem véletlen, hogy analóg módon fotóztak” – vallotta. Úgy gondolja, a képek önállóan is megállják a helyüket, de honlapján szövegekkel egészülnek ki, amelyeknek szerzői a baráti köréből kerültek ki.
Élhető életet teremteni a gyerekek számára
A fotózás számára egyébként inkább kiadást jelent, hiszen alapvetően nem ebből él meg: pedagógus, testnevelést tanít. Jelenleg egy középiskolai kollégiumban foglalkozik diszlexiás, hiperaktív és hasonló problémákkal küzdő gyerekekkel, a megnyitón is egyik tanítványa, egy 16 éves roma fiú, Bozsányi Csaba gitározott. „Vannak nálunk nagyon tehetséges gyerekek, akiknek a támogatása számomra nagyon fontos. A kollégiumban többek közt pszichológusok, szociológusok és fejlesztőpedagógusok dolgoznak egy csapatban azért, hogy azok a gyerekek, akiknek ilyen jellegű problémáik vannak, ezekkel együtt is élhető életet éljenek”.
Kedvesem, én ezt a képet már láttam valahol
Aktuális kiállításának képein a víz, az áttetsző és a tükröződő felületek uralkodnak. A városrészletek nem annyira felismerhetőek, sokkal inkább a pillanatnyi benyomás érzetét keltik. A fotós bevallása szerint nagyon érdekesnek találta, ahogy a víznek köszönhetően a bitumen vonalakat, képeket, színeket alkot. Azokat a vizes felületeket kereste, amelyek valamilyen módon visszatükrözik a várost. „Ha egy ember is lesz, aki egy pocsolyába – mielőtt belelép vagy átugrik rajta – bele is néz, akkor azt gondolom, már megérte” – tette hozzá.
Szerinte a fotóknak elsősorban a szubjektív olvasata a fontos, amikor valaki ránéz a képre és eszébe jut róla, hogy valamikor éppen ezen a helyen volt egy lánnyal, a nagymamájával, vagy egy ugyanilyen lámpa volt a szülővárosában. „Én igazából akkor lennék boldog, hogyha idejön egy fiú meg egy lány, és a fiú azt mondja a lánynak: kedvesem, én ezt a képet már láttam valahol, és tudod mi volt akkor? Elmeséli a fülébe susogva, így a képek valóban értelmet kapnak”.
A kiállítás január 28-ig tekinthető meg a Tranzit Art Caféban.
