Hatalmas érdeklődés mellett mutatta be a Centrál Színház november 5-én a Jó zsaru, rossz zsaru című kétszereplős darabot, amelyben Stohl András és Szabó Győző két chicagói rendőrt alakít. Keith Huff eredetileg A Steady Rain (Konok eső) címmel írta meg drámáját, amely közel egy éve Daniel Craig és Hugh Jackman főszereplésével került színre a Broadway-n.
A Centrál előadását elnézve az az érzésünk, hogy az amerikai premiert kísérő óriási érdeklődés és a darab sikere feltehetően inkább a két hollywoodi színésznek volt köszönhető, hiszen maga a történet több ponton is tipikus krimiklisékkel operál. (Dicséretes egyébként, hogy az amerikai ősbemutató után a világon először a Centrál mutatta be a darabot.)
Krimiklisék és remek alakítások
Adott a szókimondó, meglehetősen zűrös életű és lobbanékony Denny (Stohl András) illetve az alkoholista, társánál általában mégis jóval józanabb Joey (Szabó Győző): gyerekkoruk óta a legjobb barátok, együtt álmodoznak arról, hogy hamarosan nyomozóvá lépnek elő. Aztán – ahogy az egy jó kis hollywoodi krimiben már csak lenni szokott –, a dolgok balul ütnek ki, és rövidesen ellenségként kénytelenek egymásra tekinteni.
A Centrál-féle Jó zsaru – rossz zsaru esetében tehát abszolút indokoltnak és jó döntésnek bizonyul, hogy Puskás Tamás rendező szintén a hazai színházi berkekben ismert és elismert színészeket kért fel a két zsaru szerepére. A némileg szokványos sztori éppen emiatt élni kezd a színpadon, a párbeszédek és a párhuzamos monológok frappánsak, Stohl András száját pedig helyenként ijesztően személyre szabott mondatok hagyják el. Természetesen megkerülhetetlen a tény, hogy a színész által okozott közúti baleset és az ekörüli események egészen más fénybe helyezik a látottakat – legalábbis sokan úgy gondolják, hogy meglehetősen ironikus a szituáció, amikor éppen egy, a civil életben vádlott színész játszik korrupt zsarut.
A nézőtéren megállt a levegő
Az előadás során ez az ellentmondásos – és néző, színész részéről egyaránt kétségtelenül nagy energiákat felszabadító –, erős szituáció több esetben is a felszínre bukkan. Mintha Stohl Dennyje helyenként olyan szavak, hosszú hallgatás után felszakadó mondatok kimondását tenné lehetővé a színész számára, amelyeket mindenféle egyéb okokból eddig magában kellett tartania. Persze nem gondolnám azt, hogy minden szempontból párhuzamot lehet vonni kettejük között, de amikor a premieren Denny kétségbeesetten szidta az életét ellehetetlenítő sajtót, vagy amikor az általa elkövetett hibákat szerette volna meg nem történtté tenni – pár pillanatra bizony megállt a levegő a nézőtéren.
A kétszereplős előadás egyébként minimáldíszlettel (a vallatószobában egy asztalt és két széket látunk) és a folyamatos monológ-, illetve dialógfolyamnak köszönhetően hömpölyög előre, az akciókban bővelkedő történet véres jeleneteit is csupán a két zsaru elmondása alapján rekonstruálhatjuk. Puskás Tamás sokkal inkább a két emberben zajló lelki tusákra, az egymásnak feszülő érdekekre koncentrál, amikhez képest a lövöldözés és verekedés színpadi megjelenítése puszta látvány lenne – bár néha egy-egy jelzésértékű akciót azért el tudtunk volna képzelni.
Filmszerű megoldások, hollywoodi krimi-utánérzés
A sokszor filmszerű előadás a film noir világát is megidézi, helyenkénti közhelyessége is inkább a nagy hollywoodi krimik előtti tisztelgésnek, mintsem ötlethiánynak érezhető. A jó zsaru – rossz zsaru felállást nem is olyan régen egyébként Robert de Niro és Al Pacino prezentálásában, A törvény gyilkosa (Righteous Kill) című filmben is láthattuk, a gyengécske történeten viszont a két színészóriás jelenléte sem igen tudott segíteni. (Hugh Jackman viszont sajátos módon dobta fel az A Steady Rain egyik New York-i előadását: leordította azt szerencsétlen nézőt, akinek a nézőtéren váratlanul megcsörrent a telefonja.)
Ki a jó, ki a rossz?
Az ellentétek vonzzák egymást örökérvényű igazsága (és közhelye) nélkül Keith Huff sztorija sem működhetne, a lobbanékony és gátlástalan Denny mellett Szabó Győző egyszerű és higgadt Joeyja remek kontraszt. A Jó zsaru – rossz zsaru cím abban az esetben viszont túlságosan leegyszerűsítő, ha mindenáron a két szereplőnek akarjuk megfeleltetni a két kitételt.
Vessző helyett talán éppen emiatt van kötőjel köztük: ami az előadás közben akár egyenlőségjellé is válhat. Felelősség, bűntudat és a legalapvetőbb emberi kérdések játsszák a főszerepet Keith Huff drámájában, amelyben azzal is szembesülünk, mi lehet a következménye annak, amikor a lehető legrosszabbat tesszük a lehető legrosszabbkor.