Telefonfüggők: csak egészség legyen, meg térerő?

Zanza!

„A térerőt, akár egy szárnyat, én rátok terítem…” – énekli A Hír Angyala az Új Színház legújabb ősbemutatójának, a Márta István által jegyzett Csodálatos mobilvilág című operának a kezdetén. Bár az előadás zeneileg és vizuálisan is rendben van, valahogy mégsem áll össze „használható” egésszé, nem beszélve arról, hogy a cím sem teljesen állja meg a helyét.

Az Új Színház október 9-én a Budapesti Őszi Fesztivál keretében mutatta be a Csodálatos mobilvilág című kamaraoperát, amelynek műfaját a szerző – és egyben a színház igazgatója –, Márta István „röviden” így határozta meg: „globális mobiltelefon-opera multikulturális vizuális elemekkel énekesekre, színészekre és zeneművészekre”. A frappánsabb verzió szerint: „operatórium hangokra és térerőre”. Mivel a kissé túlbonyolított definíció és nem utolsósorban a cím is központi helyre állítja a mobiltelefont, némileg meglepő, hogy az előadásban egészen elenyésző az erre vonatkozó mozzanatok száma.

Az interaktivitás hamar kimerül

Az előadás ígéretes kezdetén néhány szerencsés néző ugyan kap egy-egy telefont, amelyek a nyitányban játszanak szerepet, a produkció közben pedig helyenként érkezik is számukra egy-egy üzenet – ám ezek tartalmát a közönség kevésbé szerencsés hányadába tartozván csak találgathatom. Korábban már készült egy, ezt a témát boncolgató előadás Máté Gábor vezényletével az egri Gárdonyi Géza Színházban, amely olyan briliánsan és minden eshetőségre kitérve járta körül a mobil előnyeit-hátrányait, hogy nehéz volt elképzelni, hogy a színpadon lehet még újat mondani a témában.

Márta István darabja jó érzékkel az opera felől közelített: disszonáns dallamai hallatán helyenként a mobil-csengőhangok káosza is felsejlik, de az előadás korántsem használja ki ezek többszólamúságát, esetleges összejátszását, párbeszédbe elegyedését. (Ahogy például a Máté Gábor-féle Csörgess meg! alapvetően prózai előadása emberi hangok segítségével megtette.)

Mobilban az igazság

Az opera főhőse (a férfi szerepében: Derecskei Zsolt) egy híradástechnikai multinál helyezkedik el, és képes az adatok rengetegéből kinyerni bármilyen információt, ilyen módon emberi sorsok alakulását tudja figyelemmel követni. Ennek köszönhetően egészen meglepő dolgot tud meg a feleségéről (Frankó Tünde) – ami gyakorlatilag az előadás csúcspontja, a mobil viszont körülbelül itt be is fejezi pályafutását a színpadon.

Az előadás erőssége kétségtelenül az énekesekben, az Operaház zenekarából alakult kamaraegyüttesben és a vizuális vonatkozásokban keresendő. A díszletet és a jelmezt jegyző Tresz Zsuzsa nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az ember ne teljesen tanácstalanul álljon a színpadi történések előtt: a rendezővel, Szikora Jánossal karöltve hihetetlenül kreatívan használja a teret, a hatalmas vetítőfelületet, játszik színésszel és nézővel egyaránt.

A Rossz magyar hangja: Bánsági Ildikó

Üde színfoltja a produkciónak a moralitásjátékokból ismerős Jó és Rossz harca a főhősért: előbbi szerepében a cserfes Nemes Wandát, míg az utóbbi megszemélyesítőjeként a gonosz létére is szeretnivaló Bánsági Ildikót láthatjuk. A Hír Angyalával (Tóth János)  és a főszereplő lelkiismeretével (Ambrus Ákos) kiegészült saját mitológia az embereket bábuként mozgató istenek kiszámíthatatlanságát idézi: sem feloldás, sem feloldozás nem várható.

Az opera szövegkönyvét jegyző Szálinger Balázs a hírek szerint eredetileg egy hetvenhét oldalas librettóval állt elő, amelyet később tizenkét oldalra szűkítettek. Ez talán megmagyarázza, hogy miért is érezhetjük dramaturgiailag töredezettnek és helyenként érthetetlennek a történetet.

Blogmustra