Retró mozizás: popcorn helyett zsíros kenyér, cola helyett napközis tea

Zanza!

Napközis tea, hagymás-zsíros kenyér és igazi retró hangulat fogadott minket a cseh Handa Gote társulat előadásán a városligeti Pántlika Bisztróban. A PLACCC Fesztivál a ’60-as évektől a ’80-as évekig terjedő időutazásra invitálta a közönséget, ahol egy ismeretlen cseh család Super-8-as kamerával megörökített emlékeibe kukkanthattunk bele.

Manapság meglehetősen nagy divat valamilyen formában visszanyúlni az elmúlt évtizedekhez és a retró életérzés langymeleg vizében ideig-óráig ringatni a XXI. század gyermekét. Vagy épp ellenkezőleg: azokat, akik valóságként élhették át azt a korszakot, amiről ma már idősek és fiatalok egyaránt a nosztalgia és sokszor az el-, illetve visszavágyódás érzésével beszélnek.

A cseh Handa Gote kollektíva előadása kétségtelenül ebbe az áramlatba illeszkedik, de korántsem a már megszokott eszközökből válogat. Hacsak nem abban az értelemben, hogy a társulat előszeretettel kutat fel régi, használt, vagy éppen törött tárgyakat, anyagokat, amelyeket aztán új kontextusba helyezve hasznosít újra az általuk csak „nagyon cseh”-ként aposztrofált alkotói stílusban. Munkáikban a fizikai színház, a visual art, az élőzene és a low-tech keveredik, mindegyik tag egyszerre technikus, színész, zenész és előadó: a praktikusságon túl ez jól érzékelteti azt is, hogy mennyire sokoldalú és érdeklődő társulattal van dolgunk.

Mozi a minibisztróban

Nevük, a Handa Gote japán kifejezés és a forrasztással, az újraalkotással van kapcsolatban. E névválasztásban pedig benne rejlik a csapat japán kultúra iránti rajongása is, amelyet leginkább az emelkedettségéért és a harmóniára való törekvéséért tisztelnek. A harmónia a PLACCC Fesztiválra hozott előadásukban is határozottan jelen volt, bár amikor megpillantottuk a helyszínt, nem ez a szó jutott először eszünkbe.

A tett színhelye ugyanis a Városligetben található Pántlika Bisztró volt, amely a lehető legmaximálisabban meríti ki a retró és a bájos fogalmát. Méreteit tekintve egy kisebb talponállóhoz tudnánk hasonlítani, ahol 20 ember már tömegnek számít, akkor pedig pláne, ha a helyiségben szorosan egymás mellett szigorúan retró bőrfotelek sorakoznak. Még szerencse, hogy időben érkeztünk, és így a második – és egyben a leghátsó – sorból élvezhettük a definiálhatatlan, ám kétségtelenül jókedvre derítő performanszot.

Egy fél élet pereg le a szemünk előtt

A „talált helyen, talált anyagból” dolgozó csapat egy cseh család három évtizeden átívelő, Super-8-as kamerával rögzített felvételeire bukkant rá, és egy diavetítő, illetve két régi vetítőgép segítségével hozta el őket nekünk. Az előadás címe Roman úr, és feltételezhetően azt a férfit takarja, akit gyakorlatilag tizenéves korától a pocakos-bajszos negyvenes éveiig követhetünk nyomon.

A vetítőgép kellemes berregése rengeteg filmes élményt az eszünkbe juttat – nekem például rögtön a Twin Peaks Ben Horne-ja ugrik be, ahogy elérzékenyülve nézi egykori gyerek-önmagát –, és nem utolsósorban semmivel össze nem hasonlítható atmoszférát teremt az apró, besötétített bisztróban. Mintha csak visszarepültünk volna az időben odáig, amikor egy társasházban csak egyvalakinek volt vetítőgépe, vagy éppen tévéje, és egy-egy estén rengeteg ember gyűlt össze nála egy közös informálódásra.

Ez esetben nem annyira az információérték a lényeg, sokkal inkább az a hangulat, ami a napközistea-szürcsölgetés, hagymás-zsíros kenyér-majszolás és az egykori Csehszlovákiát egy család mindennapjain keresztül bemutató film vizslatása közben hatalmába kerít.

A mozdulat megkövül, az emlék megelevenedik

A hamisítatlan retró tárgyakkal telezsúfolt, spontán „mozinappalivá” avanzsált bisztró tökéletes atmoszférájához az élőzene is nagyban hozzájárult. A társulat három jelenlévő tagja (Tomás Procházka, Martin Ježek, David Singer) közül ketten a zenész szerepében tetszelegtek ezen az estén: egyikük – talán csak véletlenül? – kísértetiesen hasonlított a felvételen felnőttként is gyerekesen nyelvet nyújtogató főszereplőre.

Talán mert felgyorsult világunk – és megemelkedett ingerküszöbünk – megköveteli, párhuzamosan két felvétel pergett a szemünk előtt, olykor pedig egy-egy (a mozgóképből kiragadott) állókép is bevillant. Az utóbbi gesztus egyszerre érzékeltette, hogy a régi fotókba merevedett emlékek mögött igenis hús-vér emberek, történések, aktívan megélt pillanatok lüktetnek, és tett kísérletet az idő kegyetlen múlásának megragadására. Az egykor zenei aláfestéssel prezentált némafilmekhez hasonlóan itt sem volt szükség szavakra – épp elég gondolat zsizsegett közben a fejekben.

Fotó: Kováts Dániel

Blogmustra