Cigány vagyok festményekről fotózva

Zanza!

Pipázó öregember, buja cigány lány és roma jósnő helyett, Napóleonként feszítő szobafestő, aprócska infánsnő és Frida Kahlo arcmásaként visszanéző ügyvédbojtár. Ilyen is lehet egy roma identitástudatot bemutató portrésorozat. Terri Potoczna Cigány vagyok című kiállításán jártunk.

Ha cigányokat látunk fotókon az újságokban, szereplőként egy filmben, egyfajta előzetes szűrön keresztül alkotunk róluk képet. A romákról szóló fotókiállítások vagy a szegénységről, vagy a marginális helyzetükről szólnak - ezekkel a szavakkal nyitotta meg a kiállítást Csizmadia Alexa művészettörténész.

Szerinte ezek a képek már eleve torzításban jelennek meg előttünk, ezért sokan romantikus hajlamokat és elfojtott vágyakat vetítenek ki a romákra. "Ilyen B-kategóriás képeket bárhol találunk egy használtcikk piacon, amelyeken pipázó öregemberként, bujálkodó cigánylányként vagy fejkendős javasaszonyként láthatjuk őket. Az előítéleteket alakító sztereotípiákat beleláttatják velünk minden képbe, és ez az ábrázolásmód ad aztán lehetőséget a rasszizmus megerősödésére."

A Kaskosan-ról jött "kékruhás fiú"

Terri Potoczna Cigány vagyok című fotósorozata pedig épp a rasszizmusra adott frappáns válasz. Ő a képeken szereplő emberekre figyel. Mostani projektjében a modellekkel szinte együtt játszik. A játékszabály szerint a modell kiválaszt egy alakot egy ismert festményről, magára ölti a ruháját, saját képére igazítja szerepét, miközben arról mesél, hogyan éli meg romaságát. Jelmez, smink, és kezdődhet az exponálás. Terri azt mondja, nem volt könnyű képeihez modelleket keresni. A "kékruhás fiúra" például a kaskosan-on, a roma közösségi site-on talált rá, de volt, hogy meglátott valakit az utcán, aki felidézett benne egy képet, és meghívta a fotózásra. Nem sminkkel és jelmezzel akart átváltoztatni-ahogy ő mondja-passzív modelleket, hanem olyanokat keresett, akik személyiségük által  képesek életre kelteni magát a festményt.

Vörös turbánban vagy Vénuszként születtek újjá

Olyan fiatalokkal akart együtt dolgozni, akiknek konkrét elképzelésük volt arra, hogyan tölthetik meg tartalommal az általuk választott alak képét. Volt, aki egy hiányzó tulajdonságát látta a festményen ábrázolt alakban megtestesülni, és volt, akit egy festmény környezete csábított el.

Ezért kivétel nélkül, mindegyik önkéntesnek jól állt Eyck vörös turbánja, Szinyei Merse Pál lila ruhája, de még Vermeer fülbevalója is, ha épp nem, minden felesleges textil nélkül, Botticelli Vénuszaként akart újjászületni. De így irigyelhette meg Napóleon büszke tartását egy szegedi fiatal festő-mázoló, míg egy debreceni ügyvéd-gyakornok Frida Kahlóval érezte önazonosságát, aki a megszólalásig hasonlított a mexikói festőművészre, leszámítva fazonírozott szemöldökvonalát.

Azt, hogy ki és miért választotta azt a szerepet, amelynek bőrébe bújt, hangfelvételeken örökítette meg a fotós, de egy-egy mondat ezekből az interjúkból kiragadva a kiállító terem narancssárga falára felfestve is körbefut.

Statiszták helyett főszerepek

A fotósorozat egyszerre provokálja a "mitől lenne más a roma" kérdést, és adja meg rá a választ, ha másképp nem is, hát újabb dilemmákba sodorva és elbizonytalanítva a képek nézőit. Az eredeti ötlet ugyanis még hónapokkal ezelőtt született meg, amikor Terri Potozna elkészítette Gypsy Girl Budapest képét, s elismerésként azoktól, akiknek megmutatta a cigány lányról készült portrét, hatalmas rácsodálkozások sorozatát kapta. Senki nem hitte el a lány roma származását. Nem akarták elhinni, mert túl világos volt a bőre, mert túl európainak látszott, vagy talán túlságosan is olyannak, mint ők. Terri kiváncsi volt, hogy 12 hasonló modellel mire képes, meddig lehet feszegetni a csalóka előítélesség határait.

A festészetben a cigányok eddig csak a zsánerképek statiszta szerepeiben jelenhettek meg, Terri Potoczna ezt a szereposztást írja felül fotóival. Megmutatja, hogy a szabad, színes portrékban önmagukban is megállják a helyüket, nem szorulnak társadalmi-politkai kérdésekkel leterhelt statiszta szerepre.

Arra a paradoxonra épít, miszerint "nem a ruha teszi az embert", miközben képeivel épp a kosztümök és köré épített helyzet segítségével igyekszik feloldani a mögötte feszülő ellentéteket. A képek hangulatukban egytől-egyig tökéletes hasonmásai az eredeti alkotásoknak, mégis van bennük valami sajátos esszencia, ami arra alkalmas, hogy újradefinálhassa magában az ember a kép üzenetét, mikor közvetlen előtte áll.

Terri Potoczna tárlata a Bálint Házban augusztus 31-ig látható, és az Aroma szabadtéri fesztivál keretében is kiállítják augusztus 19-tõl.

Terri Potoczna

Londonban született, lengyel származású brit fotóművész. Mielőtt fotózni kezdett, színművészetet tanult és 1995-ben a London Kings College és a RADA egyetemi oklevelét szerezte meg színház-dramaturgia szakon. Ezzel egy időben – 1990-től 1995-ig – Helen Fry-jal a Cloth Horse Theatre Company-t vezette. 1996-ban a fotóművészet felé fordult és a London College of Printing hároméves fotográfiai képzését végezte el.Terri 2001 óta él Magyarországon. Hat nyelven beszél, eseti tolmácsa volt az Európai Uniónak, és az Európa Tanácsnak.

Kiállításai:  A Finnagorában megtartott People On The Phone kiállításának méretes portréi különböző embereknek, a bennük élő gyerek-énjét szólították meg. A Kurvavilág a MU színházházban 2008-ban volt látható, míg a Tunéziai arcok című tárlatán zsidó és muszlim arcok segítségével ábrázolta a kultúrák közötti különös kapcsolatokat (Bálint Ház, 2009).

Blogmustra