Van egy hatéves kisfiam, aki félelem nélkül ölelget idegen kutyákat, akit nem lehetett kielégíteni egy snassz aranyhallal, menetrendszerűen felvisít időnként, hogy deanyaszeretnékegykutyát (cicátszőrösállatot). Nyilván sejtettem, hogy egy házi kedvencekről szóló film nem is lehet más, mint alattomos csapda.
Legalább akkora alattomos csapda, mint a készítők előző sikere, a Gru volt. Ó, nagyon is emlékszem rá, amikor teljesen ártatlanul azt mondtam a fiamnak a minionokra mutatva: nézd csak, nem cukik? Azóta pedig mindent, mindent elleptek ezek a sárga, erőszakos, fejhangon csipogó valamik, egyszerűen bemegyek egy boltba, vagy megteszek random tíz métert az utcán, bárhol, és tuti látok egy miniont. A kisállatos filmben legalább pontosan tudom, mi a veszély: meg is beszéltem a gyerekkel előre, hogy attól még, mert megnézünk egy cuki kisállatos filmet, anya cuki kisállatokkal kapcsolatos nézetei nem fognak változni. Ugyanezzel a szigorúsággal csak a legkisebb patogatottt kukoricát és üdítőt engedélyeztem, majd bevonultunk a moziterembe.
Cukiságdömping
A filmmel kapcsolatban le kell szögeznem, hogy épp olyan, mint az előzetese. Cuki, jó gagek vannak benne, meg egy annyira kiszámítható történet, amennyire mostanában minden, de minden, de minden egyes kommersz animációs/családi film kiszámítható. A kedves kiskutya, Max, egy kedves lánynál lakik, aki örökbe fogad egy nagy, böhöm, elsőre ellenszenves másik kutyát, Duke-ot. Főhősünkben felgerjed a testvérféltékenység. Max és Duke megpróbálnak kitolni egymással, végül mindketten a menhely felé tartó kocsi ketreceiben kötnek ki. A kocsit azonban megtámadja egy kidobott kedvencekből verbuválódott alvilági anarchista banda, amit egy bájos fehér nyuszinak tűnő félnótás, de persze cukin félnótás vérnyúl vezet.
A két kutya a megpróbáltatások hatására természetesen legjobb barátokká válik, miközben a (titkon Maxbe szerelmes) szemközti, hófehér pomerániai törpespicc, egy virslitestű tacskó, egy Reviczky-hangú sólyom (a hang, amiért van még létjogosultsága a magyar szinkronnak), egy elhízott macska és egyéb karakteresnek szánt, de átlagosan cuki szereplők társaságában elindul, hogy megmentse őket. Nem írom le, hogy zárul a mesefilm, de higgyék el, nagyjából úgy, ahogy azt elképzelik. Cukin.ű
Anya fanyalog, de a gyerek imádja
Be kell vallanom, egész délelőttös strandolás és nagy vacsora után ültünk be a terembe, nekem erősen meg kellett küzdenem az álmossággal is, de ebben a moziélmény nem segített. A film számomra is élvezhető volt ott, ahol a könnyed, szellős poénkodás, a helyzetkomikum, a házi kedvencek emberszerűvé tételéből fakadó összekacsintós poénok domináltak. Ezeket egyébként a gyerekek is épp úgy fogták, mint a felnőttek, hiszen az számukra is vicces, hogy az uszkár ugyanolyan bizarrul elegáns, mint a gazdija, titokban pedig rockzenére szereti rázni a füleit.
Ahol azonban a film készítői elfeledkeztek erről a néha egészen szatirikus, üde humorról és helyette rigorózusan a cselekményre, a fordulatokra, netán az akcióra koncentráltak, és megpróbáltak úgy tenni, mintha a film komolyan egy film lenne, ott vontatottá és unalmassá vált a dolog. Ugyanis ez nem történet, hanem egyszerűen annak a közhelynek a mozgóképes továbbgondolása, hogy a házi kedvencek előbb vagy utóbb hasonlítani kezdenek a gazdájukra.
Az én fanyalgásomtól függetlenül viszont a célközönségnek maximálisan bejött. Nem is emlékszem, mikor volt utoljára, hogy a kisfiam ennyire élvezett volna filmet, pedig mániás moziba-járók vagyunk. Konkrétan nem akarta elhinni, hogy stáblista van: azt bizonygatta, hogy még csak pár perce ültünk be a nézőtérre. Mindent összevetve tehát ajánlom, a gyerekek imádni fogják, nekünk pedig, kiszámíthatósága ellenére legalább nem fáj őszintén, mint például annak idején a Blinky Bill (vagy tudnék még más példát sorolni). És néhányszor még jót is nevetünk majd rajta. Mert amúgy, ha nem említettem volna: nagyon cuki!
