Zanza!

A Díványon őszintébben beszélgethetünk – tudja ezt Tari Annamária, a pszichológus – aki rendszerint másokat hallgat – és a rádiós Horváth Gergely is – akit mások hallgatnak. Ezért hetente egyszer ők is találnak egy közös témát, hogy megosszák gondolataikat egymással és mindazokkal, akik melléjük ülnek a Díványon. Könyvek, filmek és az élet dolgai apropóján párhuzamos vélemények következnek a pszichológus és a rádiós, egy nő és egy férfi, de még inkább: Tari Annamária és Horváth Gergely szemszögéből.

Tari Annamária

„…Felkel, kimegy a fürdőszobába, és elkezd borotválkozni a villanyborotvával. Marianne először vécére megy, pisil, bénultan ül néhány percig, kétezer kilósnak érzi magát, aztán kimegy a férjéhez a fürdőszobába, és elkezd mosakodni. Johan hosszan és körülményesen zuhanyozik. Így állnak ott együtt. Némák, meztelenek és idegenek, törülköznek a színes, puha fürdőlepedőjükkel. Mariann fésüli és keféli hosszú haját. Johan visszamegy a hálószobába, és elkezd öltözködni.

Itt az ideje, hogy Johan elinduljon. Állnak az előszobában egymással szemben. Johan felveszi a kabátját. Mereven, ijedten és bizonytalanul állnak. Johan megrázza a fejét, és Marianne-ra néz, anélkül, hogy látná. Aztán kilép az ajtón. Marianne ott marad, az ajtó becsukódik.

Marianne sokáig áll még ott földbe gyökerezve, mintha mostantól kezdve minden mozdulat szörnyű erőfeszítésbe kerülne.
(Ingmar Bergman: Jelenetek egy házasságból, Európa Kiadó).

Egy párkapcsolatban a két embert összekötik a kölcsönös érzelmek, a bizalom és a kötődés vágya. A bizalom tudattalanul jelen lévő érzelem, azt szolgálja, hogy képesek legyünk tartósan hinni a másikban, a kapcsolatban, abban, hogy „szeretve vagyunk”, ami egyben azt is jelenti, hogy „szeretetre méltóak” vagyunk. Ezek az elemek adják egy kapcsolat stabilitását. Ha koragyermekkorában valakinek ezen a területen hiánya keletkezett, akkor erre a stabilitásra valójában képtelen lesz, tudattalanul is azt figyeli állandóan, „kell-e még a másiknak”. Miután ez egy nagyon bonyolult pszichológiai manőver, és társul hozzá a kínzó bizonytalanság érzése, előáll mellé egy látszólag ellentmondásos, tudattalan vágy, hogy akkor történjen meg inkább, ami ennyire félelmetesen fenyegető. Így adódik, hogy azt az embert, aki a legjobban attól tart, hogy elhagyják, valóban el fogják hagyni, mert minden tudattalan motivációjával „erre játszik”. Ez a felszínen megtörténhet úgy, hogy valaki napjában százszor rákérdez arra, hogy „ugye nem fogsz elhagyni engem?”, de akár az is megtörténhet, hogy ő maga viselkedik annyira elviselhetetlenül, hogy mintegy kiprovokálja az elhagyást.

Sosem szabad elfelejtenünk, hogy bármilyen kapcsolatról legyen is szó, mindenkinek 50-50% a felelőssége a dolgok alakulásában, tehát akcióra érkezik a reakció, és fordítva. Nincsenek Hófehérke áldozatok és gonosz elveszejtők, mint a mesében. A történéseknek oka akkor is van, ha egyébként a felszínen semmi nem látszik. Az érzelmi, mélyen fekvő magyarázatok mindig megtalálhatóak, minden elhagyásnál. Nem kell látványos történésnek lefutnia ahhoz, hogy két ember között annyira megromoljon az érzelmi viszony, hogy az egyik azt érezze, nem bír megmaradni abban a légkörben.

A két leggyakoribb ok általában az elhagyásra a kapcsolat érzelmi hőfokának csökkenése, vagyis az unalom és kiüresedés, amit egy idő után a „harmadik” megjelenése követ, de ez utóbbi gyakran a látható motívum, amelyre mindenki hivatkozik. Miközben, ha eltekintünk attól a variációtól, hogy egy modernkori Don Juanhoz sikerült kötődnünk, akkor igazán a kapcsolat légköre lett olyan, ami megengedte, hogy egy harmadik megjelenjen a színen. Ha teljesen ártatlannak érzi magát valaki, és hideg zuhanyként éri a hír, hogy elhagyják valakiért, akkor azt mindenképpen végig kell gondolni, miért és milyen pszichés szükségletből ment bele egy olyan kapcsolatba, ahol könnyen elhagyják másért.

Az utóbbi időkben az elköteleződés területén mutatkoznak problémák. Ez már szinte társadalmi méretű jelenség, jól mutatja ezt a szingliirodalom és a magányos emberek számának növekedése. Az egyéni érdekek és a szabadságvágy gyakran megakadályozza az igazi kötődést, amelyben a saját vágyakból és szükségletekből valamennyit fel kell adni a másik ember mellett. A nárcisztikus érzelmi tendencia (saját érdekképviselet) egyes embereknél lehet olyan erős, hogy – tekintet nélkül társa érzelmi szükségleteire, vágyaira és személyiségére – megvalósítja célját, és továbbáll. A nők sok esetben még akkor is kitartanak párjuk mellett, ha már érzik a boldogtalanság szelét, ideológiát gyártanak a maradásra, gyakran szoronganak attól, hogy kilépjenek egy új életbe. Ennek olykor az a „fizetsége”, hogy elhagyott áldozattá válnak. Amikor a partner látványosan kezdi építeni önmagát, és ebben egyre önzőbb, érezhetően csak magára koncentrál, muszáj elgondolkodni azon, hol marad a közös élet és értékek, a kölcsönösség és mindaz, ami a kapcsolatot élteti. Vannak helyzetek, amikor minden fájdalom és veszteség ellenére azt mondhatjuk, „jó, hogy így történt, most, és nem később”, mert a döntésképtelenség nem volt jó tanítómester, és csak konzerválta volna a maszkírozott, de már létező boldogtalanságot.

„Rájöttem, hogy amit tulajdonképpen keresek, az a nőiségem, valami összetörött az eddigiben. Egyedül kell keresgélnem? Mindnyájuknak külön-külön kell előretapogatóznia? Tudom, hogy az új nőiségünknek más lesz a tartalma, ezekben a napokban újfajta együttérzés alakult ki bennem a többi nő iránt, és ez az együttérzés minden érzelgősségtől mentes. Ha azelőtt megbocsátó volt, most követelő, érzem, hogy valami kinőhet belőle. Mostantól nem szabad apró örömökkel vigasztalnunk egymást, vagy egymás ürességét és vágyait elterelni valahová, el kell kezdenünk megismerni önmagunkat, hinni önmagunkban – és másokban.” (Bjørg Vik: Segélykiáltás egy puha pamlagról, Modern Könyvtár)

Horváth Gergely

Felnőttnek lenni annyi, mint felelősséget vállalni az illúziókért. Azért is, hogy veled kötöttem össze az életemet. Ha most elmész, félreismertelek. Ha nem ismertelek félre, és elmész, én is oka vagyok annak, hogy kilépsz. A felelősséget vállalom.

Az az igazság, hogy többségünk drágán megfizeti a tanulópénzt azért, hogy párválasztáskor túl tudjon látni a szerelem lila ködén, és megpillantsa azokat a valós alapokat, amelyek elhagyásmentessé tehetnek egy kapcsolatot. Ha azt kérdezem, ki kell nekem, akkor tudnom kell, hogy én ki vagyok, csak így kaphatok helyes válaszokat. De úgy érzem, hogy önismeretünk jellemzően homályos, és leginkább az eljövendő másiktól várjuk, hogy megfogalmazzon – minket.

A szakítás pedig: hasznos. Végső soron az indok is mindegy; elhagyni valakit valamilyen kötelékben annyit jelent, hogy nem hazudunk oda valós érzelmeket, ahol már nincsenek. Nem a szakítás ténye a problémás, hanem az, hogy általában nem tudjuk jól csinálni. Tanítani kellene; kölcsönös megbocsátás, egymás elengedése, jókívánságok. Minimumidő, maximumtávolság. A szerzett javak fair megosztása, a gyerekek számára legjobb láthatás.

Ha van erőnk teljesen szembenézni vele, a szakítás nagy tanítómester. Rávezet a bizalom valódi értékére. Nem adjuk mindenkinek, és nem kapjuk meg lépten-nyomon. A bizalom beavatás, végső fázisában a másik megkapja saját pitvarunk és kamránk kulcsát. Ha úgy alakult az életünk, hogy néhányszor „beadtuk a kulcsot”, hát tapasztaltabban megyünk tovább, mert már egyre jobban választunk…

Amióta az Úr páros lábbal rúgta ki őseinket Éden kertjéből, folyamatos elszakadásban élünk. Keressük Istent. E kozmikus hiányérzet földi reflexe nagyjából az, hogy keressük a párunkat, mondván, hogy addig nem is lehetünk igazán boldogok, amíg rá nem találunk. És hát igen, próbálkozunk. Az igazán kemény ebben az, hogy kimondva vagy kimondatlanul is elfogadjuk, hogy a szakítások s az általuk okozott sebek elkerülhetetlenek. Mert egy szakítás után ugyan ki ne érezné magát kifosztottnak, dühösnek, bosszúszomjasnak? Ki ne lenne féltékeny, bizonyítási vágytól égő? Vagy épp ellenkezőleg, van, aki így szabadul fel, hiszen az elválással megindul a leértékelés is. De miért olyan magától értetődő, hogy egy kapcsolat félrefut? Miért, hogy feladjuk, bedobozoljuk, és jöhet a következő?

Nem vagyok az üres nosztalgiázás híve, de a férfi-nő kapcsolatban szeretem a ráérősséget. Az aktív, klasszikus udvarlást, aztán a házasságban kiteljesedő fokozatos rendjét az egymásra találásnak. Nem véletlen az úriemberi attitűd sem: ad időt a megismerésre, megóv a tévedésektől. Ami ma már nem jellemző. A rapid randikat talán senki sem veszi komolyan, de jól szimbolizálja a kort, amelyben párt keresünk, és a módot, amely maga a kétségbeesettség.

Közeli ismerőseim tizenhét évesen ismerkedtek meg, első szerelem volt. Csak negyven körül járnak, de már több időt töltöttek el együtt az életben, mint külön. Vannak konfliktusaik, de nincsenek másnak adott érzelmeik. Minden öröm és könny közös a másikkal, ahogy minden egymásnak okozott karcolásról is tudnak. Mindenről. Nehéz ezt felfogni, de minden érzelmi lenyomat a másikkal van kapcsolatban. Nem egy kettővel ezelőtti szerelemmel meg egy párhuzamosan futó harmadikkal. Közéjük nem lép be senki más. És könnyen lehet, hogy úgy élik le az életüket, hogy nem kóstolnak bele a szakítás élményébe. Nem tudják, milyen elhagyni azt, akit szerettünk.

A példájukból tudom, hogy a közhiedelemmel ellentétben ez a project nem illúzió…

 

cikk-tipus-altalanos

« előző rész || következő rész »

 

Tari Annamária

Tari Annamária

Pszichoterapeuta, pszichoanalitikus kandidátus

Első diplomáját gyógypedagógusként szerezte, majd az ELTE pszichológia szakán végzett. Klinikai szakpszichológusi és pszichoterapeuta szakvizsgát tett. Fiatalkori álmát váltotta valóra akkor, amikor pszichológusként kezdett dolgozni, és szakterületének a pszichoanalízist választotta. A nagyközönség először az MTV Repeta című magazinműsorában ismerhette meg mint tanácsadót. Majd a közszolgálati televízióknak, a VIVA zenecsatornának, az RTL-nek és a Magyar Rádiónak köszönhetően nevét határon innen és túl sokan megismerhették. Rendszeresen publikál. Első könyve 2003-ban jelent meg Intim szféra címmel, melyben a 17–25 éves korosztály problematikájával foglalkozik. Tavaly látott napvilágot a Sejtem című kötet, melyben a rákos betegek pszichés problémáinak kezeléséről olvashatunk. Számos publikációját olvashatjuk weboldalán, a www.tariannamaria.hun. Egyebek mellett olyan témákról: mint például a munkaalkoholizmus, a blogolás vagy éppen az étkezési zavarok. Tari Annamária a pszichoterápia mellett kommunikációs és médiatréningekkel és oktatással is foglalkozik.

Horváth Gergely

Horváth Gergely

Rádiós műsorvezető, író

1972-ben született Budapesten.
A Berzsenyi Dániel Gimnáziumban érettségizett, majd az ELTE BTK történelem szakán folytatta tanulmányait. 1995-ben kerül a Magyar Rádió Petőfi adójához, ahol olyan műsorok készítésében vett részt, mint például a Reggeli Csúcs, Moziklub, Egy férfi, egy nő. 2007-ben az Európa kiadó gondozásában jelent meg első regénye, A szív útjai.

Jelenleg az MR2 Petőfi rádióban mixeli a popot a kultúrával.

Blogmustra