Zanza!

A Díványon őszintébben beszélgethetünk – tudja ezt Tari Annamária, a pszichológus – aki rendszerint másokat hallgat – és a rádiós Horváth Gergely is – akit mások hallgatnak. Ezért hetente egyszer ők is találnak egy közös témát, hogy megosszák gondolataikat egymással és mindazokkal, akik melléjük ülnek a Díványon. Könyvek, filmek és az élet dolgai apropóján párhuzamos vélemények következnek a pszichológus és a rádiós, egy nő és egy férfi, de még inkább: Tari Annamária és Horváth Gergely szemszögéből.

Tari Annamária

A nehéz sorsú kisfiú

A rajongókat megrázó hír, hogy elhunyt Michael Jackson, egy olyan popikon, akiről indulatokat kiváltó bulvárhírek jelentek meg élete során. Hallottunk agresszív apjáról, a plasztikai műtétek sorozatáról, a saját apai minőségéről, jótékonykodásairól és – akkor még súlytalanul – azt is érzékelhettük, hogy saját gyerekkorának rettenetes emlékeit igyekszik átfordítani valami élhetőbb felnőtt életbe. Nem ismerjük a személyiségét igazán, dalai és képi világa adhatna talán támpontot, amelyet szintén feltételesen kezelhetünk csak, hiszen az üzleti és a médiastratégia nyilván komolyan befolyásolta, milyen kép alakuljon ki róla milliók szemében.
A valóság ismét rejtve marad, hiába gondolják sokan, hogy értik és megértik, mi zajlott benne, mi elől menekült, és miért e kettő a fő bulvártéma: a plasztikai beavatkozások és az apai minősége.

A gyász, mely a média szintjén azért szintén tartalmaz komoly gazdasági elemeket, a rajongókban azonosulási vágyat indított el, mert aki meghalt, egy olyan kisfiú volt, aki mindent megtett azért, hogy még a vérszerinti származását is felülírja, és olyan távolságra kerüljön, amilyet csak el lehet érni.
Az évek során bemutatott fotói egyre növekvő öndestrukcióról adtak hírt. A klinikai beavatkozásoknak mindig van egy betartandó határa, ami után már nem lehet nem érzékelni, hogy annak átlépése már a józan értelem szabályait is felülírja.
Ha hiába az orvosi tanács, a figyelmeztetés, akkor már a páciens veszi kezébe a helyzet feletti irányítást, elhitetve magával, hogy igazán megoldható a kérése és csak az orvos túl óvatos. Ilyen helyzetekben általában a műtéteket végző klinikák is beszorulnak a szituációba, mert látszik az elszántság és az irrealitás a kérésen. Jobb esetben megtagadják az újabb operációt, rosszabb esetben egy aláíratott felelősségvállalással átterhelik a páciensre a döntést, és elvégzik azt…

A sorozatos műtétek egyre rosszabb eredménnyel jártak, noha nyilván volt olyan beavatkozás is szép számmal, ami már a restaurációt szolgálta volna. A hajdani kedves arc egyre misztikusabbá vált, lassan önmaga karikatúrájává. Bár százezrek láthatták még mindig szépnek, a realitás egyre több gondról szólt, fájdalmakról és gyógyszerekről, eltakart arcélről.

Minden földi halandó szervezete feladja egyszer, ha már nem bírja a terhelést. Az életfontosságú szervek „csúcsra járatása” csak egy pontig lehetséges, még akkor is, ha hősként ünnepelt emberről van szó.
Az igazi világsztárok élete cseppet sem irigylésreméltó. Komoly árat fizetnek azért, mert kiemelkedtek. Sokan túl korai életkorban kerülnek abba a helyzetbe, hogy vagyonok felett gazdálkodhatnak, a hírnév és a csillogás pedig szédítő magasságokba emel. Értelmi eszközökkel általában mindenki bírja egy darabig, mert átlátja az okokat és az eredményeket, azonban az érzelmi eszközök lemaradnak ebben a hajszolt folyamatban. Nyugalom és kiegyensúlyozottság helyett szorongások, nyugtalanság, a jövő miatti félelem jelenhetnek meg, amik rontják az érzelmi élet minőségét. A már elért sikereket újra és újra meg kell haladni, mindenki elvárásait pedig nem lehet teljesíteni. Egy körforgás kezdődik tehát, melyből gyakran nincs kiszállás, helyette pszichoaktív szerek lépnek be, amelyek célja a szorongáscsökkentés és a realitástól való távolság növelése. A sztár tehát magányos és általában jóval nehezebb életet él, mint azt rajongói gondolnák. Sokszor ők az igazi példa arra, hogy a mérhetetlen gazdagság sem boldogít. Felröppent a hír, hogy rajongók követik őt a halálba.
Öngyilkosok lesznek, mert olyan fokú az azonosulási vágyuk, hogy a saját életük hirtelen nem látszik fontosnak. Nem fanatizálnak, csak elkeseredettek. Fontos és jó dolog, ha a személyiségfejlődés során ikonjaink vannak, hősök, akikkel azonosulni lehet, akik tulajdonságait követendőnek érezzük. Az idol azonban egy másik ember is egyúttal, akinek az élettörténete nem lehet olyan súlyú, hogy valaki a sajátját áldozza érte. Az ilyen öngyilkosság beszűkült tudatállapotra utal, de arra is, hogy volt depresszív alapja annak, hogy egy másik ember halála ennyire kilátástalanná tegye a sajátot, amiben nyilván lehetett volna még élni, tenni valamit azért, hogy jobbá váljon.

  • – Hová megyünk? – kérdeztem.
  • – Nem tudom – mondta. – Csak úgy megyünk.
  • – De ez az út nem vezet sehová – mondtam neki.
  • – Az nem számít.
  • – Miért, mi számít? – kérdeztem kis szünet után.
  • – Csak, hogy rajta vagyunk, haver – mondta.

(Bret Easton Ellis)

Horváth Gergely

Michael Jackson szexi volt

Soha nem volt plakátfiú tinédzserszobám falán, de a színpadról határozott, markáns vonzerő áradt belőle. Átlényegült, jelenség lett, az a fajta született tehetség, akiben épp eszközeinek könnyedsége bosszant fel és nyűgöz le egyszerre. Ha Jackóról beszélünk, mindig a világot jelentő deszka van a talpa alatt. Mert úgy tűnt, a magánember alól viszont kifutott a talaj.
Ha a lelket boncolni lehetne, Michael Jackson érzelmi földi maradványai valószínűleg egy elhagyott MÉH-telepre hasonlítanának. Egyfajta kozmikus szemétlerakóra, ahol a megemésztetlen szerves és szervetlen hulladék horror életformában érik össze. De lelket nem lehet boncolni, egyébként sem lenne szép látvány egyikünké sem. Ám Jackót még halálában is folyamatosan fejtegetjük. Vajon miért?

Zseni volt és bálvány, s mint ilyen, hullája kifejezetten érdekes azok számára, akik arra kíváncsiak, milyen erők és képességek emelték őt az emberi dimenziók fölé. Hiszen fölöttünk járt, ez kétségtelen, és ha szétszereljük, talán választ kapunk a titokra. Mert Jacko maga volt a mágia. Tehetséges fiúnak indult, aztán valahol utat tévesztett, és isten lett. Félisten. Ám az az isten, aki fél, mégis inkább csak ember.
A különbözetbe pedig többen beleőrültek már…

Sajnálom Jacksont, mert, úgy tűnt, boldogtalan ember. Cserébe viszont ő volt az, aki definiálhatta a szupersztárság fogalmát. Léptéket váltott: Michael Jackson már nem teltházas stadionokhoz, hanem a Földhöz és az univerzumhoz mérte magát. Ő ugyanis már EKKORA sztár. A félistenek azonban onnan tankolnak, ahonnan származnak: a rajongók áhítatából. Ráadásul egyben kisgömböcök is, és olyan szeretetéhesek, hogy mindent felzabálnak, amiből elismerés árad feléjük. Újabb és újabb rekordokat állítanak fel, újabb és újabb trükkökkel nyűgöznek le, amivel újabb és újabb hódolatokat zabálhatnak fel, de a kör véges, mert ez a hódolat személytelen szeretet, nem boldogít. Csak az éhségérzet marad – meg a fokozódó magány.

Nem tudom, milyen lehetett Michael Jacksonnak lenni, szerintem ne is kutassuk, hogyan tekeredett össze saját életeivel. Vannak nála drámaibb sorsok is, teljes névtelenségben. Az ő tragédiája, hogy láttuk lezuhanni. És így pont az hiúsult meg, amivel legyőzhette volna a (karrier)halált: a visszatérés. Vagy félisteneknél már csak erre gyúrnak: a feltámadás. Ami kudarc. És a rajongó magára marad, mert halhatatlanság kérdésében a bálványok hallgatnak.

Már meg is érkezett az első MJ-életrajz. Két fickó írta negyvennyolc óra alatt – made in China. A hullarablás nyilván folytatódik, kereskedelmileg csatornázottan tör fel a szenny. Hiábavaló találgatások arról, ki volt – vagy nem volt – Michael Jackson. Sosem fogjuk megtudni. Illetve, mégis; pontosan tudjuk, ki volt ő! Egy személyben kimagasló táncos, énekes, dalszerző és szövegíró. Az a srác, aki feledhetetlenné tette a moonwalk nevű figurát. És aki nekünk adta Billie Jeant, Dirty Dianát és a Smooth Criminalt.

A félisten összeomlott. De a pop királya, Michael Jackson örökre beírta magát a kedvencek közé. Temetése legyen egyben életművének megkoronázása azzal, hogy örökre elfelejtjük, amit amúgy se tudunk róla, és úgy emlékszünk rá, amilyennek mindig is láttuk: fenoménként.

Ismerős a Blood on the Dancefloor? Mondom, hogy szexi!

 

cikk-tipus-altalanos

« előző rész || következő rész »

 

Tari Annamária

Tari Annamária

Pszichoterapeuta, pszichoanalitikus kandidátus

Első diplomáját gyógypedagógusként szerezte, majd az ELTE pszichológia szakán végzett. Klinikai szakpszichológusi és pszichoterapeuta szakvizsgát tett. Fiatalkori álmát váltotta valóra akkor, amikor pszichológusként kezdett dolgozni, és szakterületének a pszichoanalízist választotta. A nagyközönség először az MTV Repeta című magazinműsorában ismerhette meg mint tanácsadót. Majd a közszolgálati televízióknak, a VIVA zenecsatornának, az RTL-nek és a Magyar Rádiónak köszönhetően nevét határon innen és túl sokan megismerhették. Rendszeresen publikál. Első könyve 2003-ban jelent meg Intim szféra címmel, melyben a 17–25 éves korosztály problematikájával foglalkozik. Tavaly látott napvilágot a Sejtem című kötet, melyben a rákos betegek pszichés problémáinak kezeléséről olvashatunk. Számos publikációját olvashatjuk weboldalán, a www.tariannamaria.hun. Egyebek mellett olyan témákról: mint például a munkaalkoholizmus, a blogolás vagy éppen az étkezési zavarok. Tari Annamária a pszichoterápia mellett kommunikációs és médiatréningekkel és oktatással is foglalkozik.

Horváth Gergely

Horváth Gergely

Rádiós műsorvezető, író

1972-ben született Budapesten.
A Berzsenyi Dániel Gimnáziumban érettségizett, majd az ELTE BTK történelem szakán folytatta tanulmányait. 1995-ben kerül a Magyar Rádió Petőfi adójához, ahol olyan műsorok készítésében vett részt, mint például a Reggeli Csúcs, Moziklub, Egy férfi, egy nő. 2007-ben az Európa kiadó gondozásában jelent meg első regénye, A szív útjai.

Jelenleg az MR2 Petőfi rádióban mixeli a popot a kultúrával.

Blogmustra