Gyilkosok ideje
Ezeket szerettétek
Vélemény
Néhány napja egy 17 éves amerikai fiú megfojtotta 10 éves öccsét, majd átment a szomszédban élő barátnőjéhez, aki nagyon boldognak látta. Másnap feladta magát, kihallgatásán pedig érzelmek nélkül mesélte el tettét; mindenképpen ölni akart, és a sorozatgyilkos Dexterhez hasonlította magát. A Dexter című tévésorozat ötödik évadát kezdi hamarosan, de vajon tényleg lehet ilyen hatása egy filmnek vagy egyedi esettel állunk szemben? A kérdést Tari Annamária pszichológus és Horváth Gergely (MR2-Petőfi rádió) gondolta végig.
Tari Annamária
Dexter, Született gyilkosok és még sorolhatnánk olyan filmeket, melyekben talán nem is az erőszak a legnagyobb médiaüzenet, hanem a „megúszás”.
Ingmar Bergman szerint az a filmalkotó ember, aki képes kíváncsiságot kelteni a nézőben, mert úgy mutat meg valamit, hogy az odaszögezi a nézőt a székhez. Ezek az erőszakot ábrázoló filmek társadalmi jelenségről is szólnak. Az agresszióhoz hozzá kell szoknunk – mondja Oliver Stone – „az erőszak mindenütt ott van körülöttünk, ott van a természetben, ott van mindnyájunkban, ezért ezt mindnyájan ismerjük be és birkózzunk meg vele.”
Az emberek nagy része már hozzászokott, hogy a fogyasztói társadalomban több és aktívabb jelenlét kell a megmaradáshoz, mert könnyen a sor végén találhatja magát valaki. Az önmenedzselés olykor kíméletlen másokkal szemben, csak nem nyílt testi erőszakot tartalmaz, hanem mondjuk profithiánnyal magyarázható elbocsátásokat. A családjáért, önmagáért harcoló munkaerő néha olyat tesz, és úgy beszél, amit lehet, hogy elítélt volna még 15 évvel ezelőtt. Távolságtartó a barátaival, bizalmatlan a munkatársaival, résen van és információkat gyűjt, hiszen csak az információ mentheti meg a váratlan helyzetektől. Aki csak „elvan”, a tűzzel játszik, mert adott esetben későn értesül valamiről, ami az állásába kerülhet. Készenléti állapotban kell lenni érzelmileg, hogy semmi ne érjen védtelenül. Agresszív a világ.
Ma leesett az első hó. A járdán egy kismama araszolt babakocsival, láthatóan készült átkelni az úttesten, annak ellenére, hogy még piros volt a lámpa. 30 méterre lehetett tőle egy autó, amelyik lassan gurult, a szokásos magyar „még nincs téligumim, csak a nyári csiszolt típus ” módon. A vezető ijedtében kicsit rádudált a kismamára, hiszen látnivaló volt, hogy adott esetben képtelen lesz megállni. Válaszul olyan alpári ordítozást kapott, ami megdöbbentő volt. Egyrészt azért, mert a babakocsi felől érkezett, ahol inkább angyali mosolyt várna mindenki, másrészt azért, mert a kismama fel sem tételezte, hogy az ő érdekében történt a figyelmeztetés.
Az eset mindennapos. Kevés olyan eset van, amikor jószándékú gondoskodást látunk a másik ember reakcióiban. Mondhatjuk, hogy nyilván okkal, mert többségében nem ez történik. De ez a fajta érzelmi állapot nélkülözi a bizalmat, a kölcsönösséget az emberek között. Abban a szociális tanulási folyamatban, amiben felkészülünk a társadalmi lelkiállapotra, elmaradnak a pozitív érzelmek. Ez tovább kérgesíti mindenkinek a lelkét, aminek eredményeképpen teljesen meglepő és váratlan dologgá válik a segítőkészség.
Az agresszióra való felkészülés folyamatának másik keserű tapasztalata, hogy van, akinek büntetlenül lehet mindent, másoknak viszont nem. A közélet és a közbeszéd olyan elemeket is tartalmaz, amiben látjuk a realitását mindennek.
Ráadásul Dexter és társai példája valóban arról szól, hogy hosszú ideig meg lehet úszni, kettős életet lehet élni, győzedelmeskedni lehet bárki felett, ha jól formált pszichopátiás karakter valaki. Ez nyilván kiábrándító azoknak, akik tisztességesen szeretnének élni, vonzó viszont azoknak, akiktől nem áll távol a kettős élet. Bárhogyan is szemléljük, minden kornak megvoltak az agresszió kifejezési formái, a túlélésért folytatott harcai, a kíméletlen eszközei. Csak régen nem folyószámla egyenlegben, hanem birtokban, aranyban mérték a kívánatos célokat. A nép pedig élt a maga módján, megtanult, amit lehetett és élt a saját eszközeivel. Talán több összetartás volt bennük, mint a mai nagyvárosok lakóiban, akik az elidegenedés rémével is küzdenek. Nagyobb csoportkohézió, ami a sorstársi közösséget formálta és erősítette.
Ma az atomizálódás és az izoláció látszik jellemzőbbnek, és az elfordulás a nyilvánosságtól, társadalomtól, fontos kérdésektől. Pedig:
„Aki a moralizálás fennkölt útját választja, amely könnyű, amikor valaki egy civilizált világban él és egy fejlett ipari társadalom előnyeit élvezi – az ember abba az illúzióba eshet, hogy neki nem kell foglalkoznia ilyen kérdésekkel, és ez helytelen.” (Pizzello, 2001)
Horváth Gergely
Dexter szimpi arc. Komoly melója van (bűnügyi vérnyomszakértő), komoly érzései (család, apaság, stb.) és komoly céljai (felmentett gyilkosok gyilkolászása). Szépséghibája, hogy a törvény rá is vonatkozik, ezért bosszú- és vérszomját kénytelen rejtőzködő üzemmódban kielégíteni. Dexter figurája pszichológiailag kellőképpen bonyolult ahhoz, hogy könnyen elhomályosodjon morális éleslátásunk, merthogy priméren gyilkos ő is, de az a különbség, hogy ezt a belső küzdelmekkel teli, az igazságszolgáltatás ügyét segítő démont szeretnénk megszeretni. Ami sikerül is.
Aztán ott van Keller. Őt a kiváló bűnügyi regényíró, Lawrence Block teremtette meg. Keller simán csak bérgyilkos, de ha lehet, még Dexternél is szerethetőbb. Bélyegeket gyűjt, hobbijai vannak, egész rendes fazon. De vannak ám még ilyen rendes gyilkos fazonok szép számmal, egyre szaporodnak, vevők vagyunk rájuk, hát jönnek. Lehet bennük valami, ha az emberi sötét oldalra ilyen kutatóan kíváncsiak vagyunk, olyannyira, hogy erkölcsi fenntartások nélkül sorozatgyilkosok túlélésért szurkolunk.
Talán arra a dühre érzünk rá bennük, ami minket is szorít. Ők hordják ki helyettünk azt az indulatot, ami bennünk is dolgozik. Mi ölni tudnánk, ők ölni is tudnak. Mi még valahogy betartjuk a kereteket, de ők forradalmárok, tiltott dolgokat cselekednek, és ezzel a mi határainkat lépik át. Nagyon is értjük őket, és mindezzel nagyon is jégre visznek.
Ne ölj! – ez az életre vonatkozó tíz alapvető parancsolatunk egyike. Ám úgy tűnik, e parancsolat megértésnek színlelt puha erkölcsi alapállásunkban felolvad és az élet értéke hirtelen relatív lesz. Veszélyes vállalkozás egy sorozatgyilkoshoz közelebb menni, mert minél többet látunk belőle, annál emberibb, és minél emberibb, annál érthetőbb, és ha emberi, a tette is már-már elfogadható. Dexter, Keller, Hitler – íme a névsor, ami „nem ugyanaz”, mondhatják sokan, és persze nem, de a jelenség igen; mindhárman megérthetők és szerethetők emberi aspektusukban (a diktátorral készül „Asztali beszélgetéseket” főépítésze, Speer jegyezte fel, és arról híres, hogy olvastán majdnem szépnek látjuk a szörnyeteget). Dexter már a második gyilkosságot ihleti itt, a való világban. Ezúttal egy tinédzser srác talált benne hasonlóságot magával, és ha nem is ez volt bekattanása oka, az biztos, hogy a kreált sorozatgyilkos figurája egy percre sem volt visszatartó erő számára abban, hogy védtelen kisöccsét megfojtsa.
Az alapvető baj nem az, hogy a gyilkosokat próbáljuk megérteni, hanem az, hogy az őket bemutató alkotások túl finoman határolódnak el tőlük. Hiszen alkotóik is szeretik őket. És ez az elhatárolódás-hiány tovább láposítja a határvonalat az elfogadás és a Ne ölj! parancsolata között. Szerintem fontos és helyes, ha kimondjuk, mindannyiunkban ott lapulhat a gyilkos ösztön – de tök nem oké, ha ezt úgy oldjuk fel, hogy „rossz embereket” küldünk át a másvilágra. Ez ugyanis azt mutatja, hogy inkább érdemes levezetni a késztetést, semmint gyökérkezelni magunkban a problémát.
Arra az obligát kérdésre pedig, hogy vajon hatással vannak-e az ilyen típus műalkotások az életünkre, a választ pont a tragikus történések adják meg. És iszonyatos öncsalásnak tartom, ha valaki – például ebben az esetben – azzal érvel, hogy a Dexter sorozatot egyéként csak kábelcsatornán és csak 18 éven felülieknek vetítik, és egyedül a szülő felelősségét boncolgatja abban a kérdésben, hogy a gyerek egyáltalán láthatta a sorozatot.
Az élet amúgy is érdes, de mindez hatványozódik a médiából érkező fokozott hatások miatt. Aki szerint dehogy, annak kívánom, hogy nőjön ki a gyerekkorból, kapcsolja ki a Dextert (mert nyilván nézi), és gondolkodjon el azon, hogy tutira fogadna-e önmaga sikerére a maga démonaival vívott meccsen?! Az médiából érkező agresszió hatásának megkérdőjelezése a következő történetre emlékeztet:
-Van Isten?
-Igen.
-Honnan tudod?
-Megjelent a kérdésben.
Tari Annamária
Pszichoterapeuta, pszichoanalitikus kandidátus
Első diplomáját gyógypedagógusként szerezte, majd az ELTE pszichológia szakán végzett. Klinikai szakpszichológusi és pszichoterapeuta szakvizsgát tett. Fiatalkori álmát váltotta valóra akkor, amikor pszichológusként kezdett dolgozni, és szakterületének a pszichoanalízist választotta. A nagyközönség először az MTV Repeta című magazinműsorában ismerhette meg mint tanácsadót. Majd a közszolgálati televízióknak, a VIVA zenecsatornának, az RTL-nek és a Magyar Rádiónak köszönhetően nevét határon innen és túl sokan megismerhették. Rendszeresen publikál. Első könyve 2003-ban jelent meg Intim szféra címmel, melyben a 17–25 éves korosztály problematikájával foglalkozik. Tavaly látott napvilágot a Sejtem című kötet, melyben a rákos betegek pszichés problémáinak kezeléséről olvashatunk. Számos publikációját olvashatjuk weboldalán, a www.tariannamaria.hun. Egyebek mellett olyan témákról: mint például a munkaalkoholizmus, a blogolás vagy éppen az étkezési zavarok. Tari Annamária a pszichoterápia mellett kommunikációs és médiatréningekkel és oktatással is foglalkozik.
Horváth Gergely
Rádiós műsorvezető, író
1972-ben született Budapesten.
A Berzsenyi Dániel Gimnáziumban érettségizett, majd az ELTE BTK történelem szakán folytatta tanulmányait. 1995-ben kerül a Magyar Rádió Petőfi adójához, ahol olyan műsorok készítésében vett részt, mint például a Reggeli Csúcs, Moziklub, Egy férfi, egy nő. 2007-ben az Európa kiadó gondozásában jelent meg első regénye, A szív útjai.
Jelenleg az MR2 Petőfi rádióban mixeli a popot a kultúrával.
