Zanza!

A Díványon őszintébben beszélgethetünk – tudja ezt Tari Annamária, a pszichológus – aki rendszerint másokat hallgat – és a rádiós Horváth Gergely is – akit mások hallgatnak. Ezért hetente egyszer ők is találnak egy közös témát, hogy megosszák gondolataikat egymással és mindazokkal, akik melléjük ülnek a Díványon. Könyvek, filmek és az élet dolgai apropóján párhuzamos vélemények következnek a pszichológus és a rádiós, egy nő és egy férfi, de még inkább: Tari Annamária és Horváth Gergely szemszögéből.

Tari Annamária

„A férfi az árok szélén állt, és segített a lányoknak az ugrásnál: elkapta a derekukat, kissé felemelte, s aztán letette őket a másik oldalon. S ekkor Don Juanra gondoltam. Maguktól rohannak a karjaiba a fiatal lányok, s akkor ugyanilyen gyorsan megragadja őket, és ugyanilyen kecsesen teszi le őket az élet árkának másik oldalán.”
(S. Kierkegaard: Vagy-vagy)

Vannak olyan magányos farkasok, akik életük végéig csak időleges kapcsolatokat kötnek. Ők azok, akiket „nem lehet megfogni”, mert kiugranak minden komolyabb érzelmi szituációból. Érzelmileg azt élik át, hogy soha nem sikerült megtalálniuk a méltó párt, és képtelenek egy szinten aluli életformában tengődni.
Az izgalmas élet sokszor laza baráti kapcsolatok sokaságát is jelenti, vagyis mindenhol vannak haverok, akik igazolják eme életforma létét és jogosultságát. A nyugalom és az unalom párban járó fogalmak, amelyektől egy ilyen karakterű ember szinte irtózik, mert önmagával találkozna ilyenkor, mert az állandó élménydömping nem fedi el a valóságot.

Aki egy ilyen szabad emberrel akar partnerkapcsolatot, sokszor nehéz helyzetben találja magát. Tudjuk, hogy az elérhetetlen pszichológiailag mindig felértékelődik, tehát, aki jelen van, az érdektelenebb és értéktelenebb is. Akinek a személyisége úgy működik, hogy a sóvárgás a legjellemzőbb életérzése, azt éri el, hogy „örök vágyakozó” marad, és tulajdonképpen mentesíti magát egy tartós kapcsolat alól, miközben úgy éli meg, hogy sokkal különlegesebb életformát él, mint a szürke eminenciások. Ez a tudattalan tendencia valójában arra szolgál, hogy ne kelljen egy kapcsolatot kialakítani, abban elköteleződni, egyszóval bizalommal belemenni.

Aki olyan párkapcsolatot létesít, ahol a társ bizonytalan és kiszámíthatatlan, akkor a fantáziában kell az ő alakját biztonságossá és elérhetővé tenni, de ez nem a realitás. Az érzelmileg valójában távol lévő szerelmes alakja a fejünkben él, tehát a kapcsolatot valójában az ő bennünk élő képével létesítjük, amelyet néha megszakít egy-egy valódi találkozás. Nők ezrei élnek olyan életformát, amely valójában konzervált boldogtalanság, mert csak a másik fél érzelmi szükségleteiről szól, az ő szabadságának és korlátlan vágyainak kiszolgálásáról.

Ahogy Don Juannak is egy kapcsolatnál sokkal fontosabb volt, hogy megtalálja az örök öröm forrását, XXI. századi követőinél is azt látjuk, hogy a kompromisszumok és a kölcsönös elköteleződés nem az a terület, amelyet szívesen működtetnek. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy sokszor a nők komolyan hisznek a „majd én megváltoztatom” gondolatban, mely gyönyörű fantáziákkal jár, ám ritkán sikeres, mert egy felnőtt ember általában ragaszkodik a saját személyiségéhez, és nem enged a nyomásnak, ha azt érzi, most pányvázzák őt le, miközben szárnyalni szeretne…

Vannak gyönyörű filmek, amelyekben elhihetjük a mesét, hogy sikerül, hősünk belátja, jelenlegi életformája a jövő magányát vetíti előre, amikor majd egyedül ülhet a lakásában – öregen és kiszolgáltatottan. Ha ezt megússza, csak annak köszönheti, hogy áll mellette egy női angyal, aki energiát és érzelmeket nem kímélve megmenti önmagától. A hétköznapokban nincs mindig happy end, inkább bánat és szomorúság, elhagyatottság és annak a csalóka érzése, hogy az igaz szerelem veszett el a szakítással.
Pedig az igazi érzelmek léteznek, csak észre kell venni azokat az embereket, akik létező, hús-vér figurák, és képesek kölcsönösségre, valódi kapcsolatra. Nem érdemes kergetni a délibábot.

„Legtöbben oly buzgón hajszolják az élvezetet, hogy elrohannak mellette. Úgy járnak, mint az a törpe, aki egy megszöktetett hercegnőt őrzött a kastélyában. Egy napon ebéd után lefeküdt aludni. Mire egy órával később felébredt, a hercegnő eltűnt. Gyorsan felrántotta a hétmérföldes csizmáját, egyetlen lépéssel messze túljutott rajta.”
(S. Kierkegaard: Vagy-vagy)

Horváth Gergely

Ki is az az ex, akinek bármilyen joga lehet kísérteni? Mert az exek is külön osztályt képeznek a párkapcsolati törzsfejlődésben, és egyáltalán nem mindegy, kit értünk alatta; egy alacsonyabb rendű papucsexet vagy épp az állatok királyát (vagy királylányát). Ha tényszerűen nézzük, mindenki ex, akihez valaha intim viszony fűzött. Az egyéjszakás kalandorokra ugyanakkor mégsem nagyon aggatjuk az „ex” titulust, ami jól jelzi, hogy a szex még nem feltétlenül viszony. A kulcsszó azonban valószínűleg mégis a viszony.

Ex az, akivel viszonyunk volt. Akibe időt, reményt és valamilyen hőfokú szeretetet plántáltunk, amitől úgy éreztük, hogy az egyes szám első és harmadik személye már kiadja a „mi”-t. Innen persze hamar szertefutnak egyéni szerelmi ügyeink szálai; lehetünk egy képzelt kapcsolat nagyon is valós betegei éppúgy, mint egy tartalmas, szép történet zátonyra futásának épphogy túlélői. A kérdés az: mit tegyünk az exekkel, ha még mindig befigyelnek az ablakon?

Az ex az a kibic, aki egy új kapcsolatban ugyan egyikünk lapját sem látja, de mindkettőnket megakadályoz abban, hogy kiterítsük egymás elé, amink van, és nyílt kártyákkal játsszunk. Mert a bizalom olyan játék, hogy laponként megmutatjuk, mink van, minden ászt, kicsit és nagyot beteszünk a közös partiba. Így a bizalom nem szerencsejáték, viszont sosem lesz nyílt a játszma, ha biztonsági okokból azért még szorongatunk egy-két dámát vagy bubit.

A kísértő exekben az a veszélyes, hogy ha helyet adunk nekik, közénk nőnek; testetlenek bár, de hajlamosak egyre nagyobb szeletet kisajátítatni az életünkből. Azt hiszem, e jelenség gyökere a gyászhoz lehet közel. Talán úgy érezzük, hogy egy véget ért kapcsolattal túl sok mindent veszítünk, olykor megismételhetetlennek tűnő élményeket is, olyanokat, amelyekről voltaképpen már akkor tudjuk, hogy egyszeriek, amikor megtörténnek. Ez adja nagyszerűségüket. És lehet, hogy ezért temetünk nehezen, mert nem akarjuk ezt a veszteséget.

Ám temetni muszáj. Ami az önismeretünkhöz hasznos, ami segíti a továbblépést, azt őrizzük meg, de a kapcsolatot magát tegyük határozottan múlt időbe. Szerintem ez a helyes elv. És azt gondolom, irdatlanul nehéz. Elég, ha csak a „mi legyen a fényképekkel?” kérdést nézzük. Felhőtlen közös nyaralások, családi együttlétek, önfeledt bolondozások és meghitt pillanatok mementói. Az élet azon pillanatai, amelyeket egyszer éltünk meg – és azt is vele tettük. Ha kidobjuk őket, a saját emlékeink is kukába kerülnek, ha megtartjuk, mindig lesz miből újraélni a múltat – ami azért könnyen félrefuthat. Mert lehet, hogy csak egyszer volt, lehet, hogy igaz sem volt, és az is lehet, hogy oda a fele királyság (vagy királylányság), de úgy tiszta, ha a volt: nincs.

Legjobb törekvésünk ezért az lehet, hogy a jövőben csak jelen időben legyünk – egymással, egymásnak.

 

cikk-tipus-altalanos

« előző rész || következő rész »

 

Tari Annamária

Tari Annamária

Pszichoterapeuta, pszichoanalitikus kandidátus

Első diplomáját gyógypedagógusként szerezte, majd az ELTE pszichológia szakán végzett. Klinikai szakpszichológusi és pszichoterapeuta szakvizsgát tett. Fiatalkori álmát váltotta valóra akkor, amikor pszichológusként kezdett dolgozni, és szakterületének a pszichoanalízist választotta. A nagyközönség először az MTV Repeta című magazinműsorában ismerhette meg mint tanácsadót. Majd a közszolgálati televízióknak, a VIVA zenecsatornának, az RTL-nek és a Magyar Rádiónak köszönhetően nevét határon innen és túl sokan megismerhették. Rendszeresen publikál. Első könyve 2003-ban jelent meg Intim szféra címmel, melyben a 17–25 éves korosztály problematikájával foglalkozik. Tavaly látott napvilágot a Sejtem című kötet, melyben a rákos betegek pszichés problémáinak kezeléséről olvashatunk. Számos publikációját olvashatjuk weboldalán, a www.tariannamaria.hun. Egyebek mellett olyan témákról: mint például a munkaalkoholizmus, a blogolás vagy éppen az étkezési zavarok. Tari Annamária a pszichoterápia mellett kommunikációs és médiatréningekkel és oktatással is foglalkozik.

Horváth Gergely

Horváth Gergely

Rádiós műsorvezető, író

1972-ben született Budapesten.
A Berzsenyi Dániel Gimnáziumban érettségizett, majd az ELTE BTK történelem szakán folytatta tanulmányait. 1995-ben kerül a Magyar Rádió Petőfi adójához, ahol olyan műsorok készítésében vett részt, mint például a Reggeli Csúcs, Moziklub, Egy férfi, egy nő. 2007-ben az Európa kiadó gondozásában jelent meg első regénye, A szív útjai.

Jelenleg az MR2 Petőfi rádióban mixeli a popot a kultúrával.

Blogmustra