Zanza!

A Díványon őszintébben beszélgethetünk – tudja ezt Tari Annamária, a pszichológus, aki rendszerint másokat hallgat, és a rádiós Horváth Gergely is, akit mások hallgatnak. Ezért hetente egyszer ők is találnak egy közös témát, hogy megosszák gondolataikat egymással és mindazokkal, akik melléjük ülnek a Díványon. Könyvek, filmek és az élet dolgai apropóján párhuzamos vélemények következnek a pszichológus és a rádiós, egy nő és egy férfi, de még inkább: Tari Annamária és Horváth Gergely szemszögéből.

Akiről írok, az Susan Boyle. Életének egy része – celebsztoriként – bejárta már az írott és az elektronikus médiát. Töprenghetünk azon, vajon a XXI. századi ember lett ennyire agresszív, vagy az internet hatalma-e, amely teret enged az addig is létezőnek, vagy tényleg a beautizmus időszakát éljük, amikor mindenkinek uniformizált módon hoznia kellene a trendi megjelenést… Amerikai szociológusok alkották meg a beautizmus fogalmát – mint a társadalom egyik jellemző működési sajátosságát. Eszerint a szépség és az attraktivitás prioritását érzékelhetjük össztársadalmi szinten. Az új gondolkodás alaptétele: a szép jó, a csúnya rossz! Vagyis olyan előítéletek születése indul meg, amelyek már társadalmi méretekben is hatnak. Szociológusok szerint ennek a változásnak vannak egyéb tovagyűrűző hatásai is. A fogyasztói társadalomban ez egyfajta gazdasági manipuláció, amelynek a nyomában kialakuló kulturális és eszmerendszer új kiváltságokat és új elitet teremt. Látványos jele, hogy minden arra ösztönöz egy nőt, hogy idejekorán felvegye a harcot az idővel, és mindent kezdjen megtenni önmaga konzerválásáért, szépsége megtartásáért. A szépség pedig relatív fogalom, mindenkinek mást jelent. Ha az aktuális trendekből indulunk ki, akkor a topmodell alkat és a kicsit lárvaszerű babaarc a stílusos, mely egyrészt nem tükröz egyéni jellegzetességeket, másrészt egy beszédes arcból merev képet alkot, amelyet tökéletes smink fed.

Susan Boyle mindennek tökéletes ellentéteként az egyszerű háziasszony, aki nem átallott saját, eredeti külsejével kiállni ezrek elé. Szomorúan állapíthatjuk meg, ez bátor tett volt tőle. Ma egy közszereplő – szinte mindegy is, milyen tehetséggel vagy tudással bír – ha nem üti meg az elvárt attraktivitási mércét, komoly agresszióra számíthat a közvéleménytől.

A média és az internet együttes erővel teremti meg annak lehetőségét, hogy minden és mindenki transzparenssé váljon – s ez nem csak azt jelenti, hogy negatív vélemények születnek róla, hanem azt is, hogy átjárhatóvá válik a személyes határ.
Az illető magánélete, tulajdonságai – minden szankció nélkül – az állandó leértékelés és öncélú negatív kritikák céltáblája lesz. A Boyle-jelenség, a kisember története, aki kimerészkedett az aknamezőre, mert elhitte, hogy csak azt kell tennie, amihez ért, és nem lesz baj. Ami viszont vele történt, az esszenciálisan hordozza valóságunk minden jellegzetességét.

Nem csak arról van szó, hogy a sajtó a pikáns részletek szalagcímeit lobogtatja, hiszen a példányszámokból él. Az emberi reakciók a fontosak, amelyeket a kommentekben és blogokban olvashatunk. Ezeket vélhetőleg ugyanolyan kisemberek írják, akik a maguk prózai életét élik, csak nem merészkednek a nyilvánosság elé. A net láthatatlan köpenyébe burkolózva lekicsinylők, agresszívak. Az sem biztos, hogy mindegyik reagáló ember gyönyörű, hiszen általában kevesek tudják magukénak egy topmodell tulajdonságait.
A legnagyobb baj az, hogy az ellenséges attitűd olyan érzelmekre utal, amelyeknek egy lényegében teljesen ismeretlen ember lesz a céltáblája, akiről valójában nem tudhatunk semmit.

Projekció annak a tudattalan elhárító mechanizmusnak a neve, amely ezt a felületképzést és az indulatok lecsapódását lehetővé teszi. Jellemzően akkor működik intenzíven, ha az illetőben eleve túl sok az indulat, a bizonytalanság, szorongások saját életével vagy személyiségével kapcsolatban. Ha ezek a kezeletlen érzelmek elérnek egy mennyiséget, vagyis tarthatatlanná válik a helyzet – mert már olyan feszültséget okoz a hétköznapokban –, akkor a tudattalan mechanizmusok kiutat keresnek majd.

Ez a kiút a nyílt, verbális agresszió is lehet, amely névtelenül biztosítja minden leértékelését – átmeneti megkönnyebbülést okozva ezzel. Mindennapos ez a jelenség, csak a mai fogyasztói társadalomban az elektronikus médiának köszönhetően egyszerűbbé vált. Leginkább az a szomorú ebben, hogy olyan, mintha elfelejtenének az emberek együtt örülni, drukkolni valakinek – a pozitív érzelmekkel való azonosulás kiment a divatból.

Régebbi korokban, aki sikeres volt saját területén, azt tisztelték, személye nem volt felcserélhető, életútja és gondolkodása tanulságokat hordozott. Nem volt szokatlan, hogy tanítványok, barátok vették körül, akiknek átadhatta tudását, mely kapcsolatokban a rivalizálás, a mohó birtoklás kényszere nem volt jelen, de a tanulni vágyás igen. Az a piedesztál, amire méltán helyeződött valaki, biztonságos és tartós volt. A sikeres embert nem lerántani akarták, hanem felnézni rá.

A mai médiahírverés felhígított sikerei viszont sokszor irigységet és haragot váltanak ki, az „ezt én is meg tudnám csinálni” hozzáállást a külvilág részéről. Ez az érzelmi reakció sokszor már egyáltalán nem tartalmaz pozitívumot, viszont gyanakvást igen, különösen, ha párosul a „tudjuk, hogy tolják a szekerét” értékítélettel. Mintha a mai ars poetica az lenne, „nem felnézek rá, hanem lerántom magam mellé, mert én sem vagyok kevesebb nála”. Csak éppen egy ilyen érzésben düh van, legjobb esetben közöny, és nem tisztelet, a gyakran rosszindulatú vélemények nem abban segítenek, hogy kölcsönös jó érzések alakuljanak ki.

Azt olvashattuk nemrég, „Susan Boyle egyszerű külseje és ezzel kontrasztban álló hangja” váltotta ki a média érdeklődését. Nehéz eldönteni, milyen harmónia lenne tehát optimális a mai világban. Talán a rossz hang és az egyszerű külső, vagy az attraktív megjelenés és a remek énekhang lenne a megfelelő. Érdekes párosítás mindenesetre, de tisztán a fogyasztói társadalom képi elvárásainak definícióját hordozza. Ez a jelenség teszi lehetővé, hogy olyan gondolatok szülessenek, amelyekben két fontos szál fonódik össze, mintha közös értelmezési mezőjük lenne.

A „jól énekel”, na de „hogy néz ki?!” megállapítások (a köznyelvi megfogalmazásban csúsztatások) lerántják az énektudást a megjelenés szintjére, és azon értéktelenítik. Susan Boyle egy középkorú háziasszony. Több millió nő fest hasonlóan, és talán rendelkezik olyan adottságokkal, amelyek figyelmet, nyilvánosságot érdemelnének.

A Boyle-jelenség után azonban komoly a figyelmeztetés, nem szabad naivan azt hinni, hogy a közvélemény megértő és kedves, mert a lényeget nem téveszti szem elől. A külső megjelenés fontossága mindenekfelett – lehetne ráírva minden női neszesszerre, állandó készenléti állapotot és szorongást okozva, miszerint a legbiztonságosabb mégis elbújni ország-világ elől. A nők élete eleve nehéz ebben a szépségtársadalomban, s most újabb adalék csatolható ehhez…

Első pillantásra nevetséges. Első hallásra őstehetség. Csak nehezen tesszük össze egyszerre a kettőt. Azt hiszem, a Susan Boyle-képünk olyan puzzle-darabkákból áll, amelyek számunkra szokatlan élekkel illeszkednek egymáshoz. A brit tehetségkutató versenyben gyorsan legendássá váló, skót háziasszony ugyanis egy személyben testesíti meg a klasszikus western hőseit: ő a Jó, a Rossz és a Csúf is. A helyszíni közönség felállva tapsolt, a produkció aztán az internet segítségével gyorsabban terjedt, mint a sertésinfluenza, milliók fertőződtek meg a Susan Boyle-rajongással. És gyűlölködéssel. Susan Boyle a Jó, mert megajándékoz bennünket azzal az élménnyel, hogy a hihetetlen mégiscsak megtörténik. Egy kósza reflektor fényében megcsillan a csiszolatlan gyémánt, nem szén többé, hanem drágakő. Halmozottan hátrányos vagy épp reménytelen helyzetből indul, és a csillagok közé ér. Szeretnénk, ha velünk is ez történne.

Ám Susan Boyle egyben Rossz azért, mert kiderült, hogy túl tehetséges. A távolságot és a távlatot egy perc alatt mint üveggolyót kapta kézhez. Ő, akihez képest azért vannak előnyeink.

És pont ezért Csúf is. Sikere szinte lázadás a szépek uralmának hagyományos rendje ellen. Elfogadjuk annak, aki, de mégiscsak könnyebb jól mutató sztárokért rajongani, mint érdekes arcú csodabogarakat tekintetni ideálnak.

Úgy tapasztalom, hogy a Jó, a Rossz és a Csúf egyszerre támad és ütközik meg: bennünk. Fura párbaj ez, mindegyiknek lehet halálos lövése. Magamon azt vettem észre, hogy ha a Jót akarom kihozni győztesként, akkor bizony újra kell töltenem az érveket, és még pontosabban kell céloznom ebben a privát párbajban, nehogy az előítélet bevigyen a bozótosba. Szóval az van, hogy Susan Boyle: a Jó.

Jelenségéhez hozzátartozik személyes története: ír bevándorló, tizedik gyerek, munkásszülők, születésénél oxigénhiány lépett fel, karitatív munkát végez, édesanyját 91 éves koráig ápolta, és csak 48 évesen, anyja halála után indult a versenyen – mintegy emléke tiszteletére. Mindenhonnan kilógott, férfiakkal nincs tapasztalata – hendikep a javából. Aztán egy tehetségkutató, és minden megváltozik. Tiszta Hollywood. Ott happy endnek hívják. Európában mesének. Az álom, amelyről mindig is álmodott, valóra válik… Boldog vég. Csakhogy egyrészt még nincs vége, másrészt csak remélhetjük, hogy Susan Boyle boldogan tudja megélni a sikert. Viszont az már most is biztosan elmondható, hogy eddigi története jó példa arra, hogy életünk kívánt megváltozására akkor is van remény, amikor egyébként láthatóan nincs nyoma. Ezért kell, hogy Susan Boyle, a Jó nyerjen. A jóra való remény miatt – mindannyiunk személyes életében.

De őszintén szólva, az övénél is jobban kedvelem Paul Potts történetét. Paul pont egy évvel ezelőtt vett részt ugyanebben a versenyben, az ő áriája is nagy szenzáció volt. A Walesből jött mobiltelefon-eladó srác, aki úgy énekeli el a Nessum Dormát, hogy megfagy a vér az erekben. Személyének semmi extrája nincs, csak a csendes elhivatottság és meghatódottság, hogy azt az áriát átnyújthatta hallgatóságának. Ő is egy reményt nyert ember. Trubadúr lett, most jelent meg lemeze.

Azt hiszem, a Susan Boyle-képünk olyan puzzle-darabkákból áll, amelyek számunkra szokatlan élekkel illeszkednek egymáshoz. Személyes nyereségünk, ahogy megtanuljuk kirakni a képet…

 

cikk-tipus-altalanos

« előző rész || következő rész »

 

Tari Annamária

Tari Annamária

Pszichoterapeuta, pszichoanalitikus kandidátus

Első diplomáját gyógypedagógusként szerezte, majd az ELTE pszichológia szakán végzett. Klinikai szakpszichológusi és pszichoterapeuta szakvizsgát tett. Fiatalkori álmát váltotta valóra akkor, amikor pszichológusként kezdett dolgozni, és szakterületének a pszichoanalízist választotta. A nagyközönség először az MTV Repeta című magazinműsorában ismerhette meg mint tanácsadót. Majd a közszolgálati televízióknak, a VIVA zenecsatornának, az RTL-nek és a Magyar Rádiónak köszönhetően nevét határon innen és túl sokan megismerhették. Rendszeresen publikál. Első könyve 2003-ban jelent meg Intim szféra címmel, melyben a 17–25 éves korosztály problematikájával foglalkozik. Tavaly látott napvilágot a Sejtem című kötet, melyben a rákos betegek pszichés problémáinak kezeléséről olvashatunk. Számos publikációját olvashatjuk weboldalán, a www.tariannamaria.hun. Egyebek mellett olyan témákról: mint például a munkaalkoholizmus, a blogolás vagy éppen az étkezési zavarok. Tari Annamária a pszichoterápia mellett kommunikációs és médiatréningekkel és oktatással is foglalkozik.

Horváth Gergely

Horváth Gergely

Rádiós műsorvezető, író

1972-ben született Budapesten.
A Berzsenyi Dániel Gimnáziumban érettségizett, majd az ELTE BTK történelem szakán folytatta tanulmányait. 1995-ben kerül a Magyar Rádió Petőfi adójához, ahol olyan műsorok készítésében vett részt, mint például a Reggeli Csúcs, Moziklub, Egy férfi, egy nő. 2007-ben az Európa kiadó gondozásában jelent meg első regénye, A szív útjai.

Jelenleg az MR2 Petőfi rádióban mixeli a popot a kultúrával.

Blogmustra