Lehet, hogy azon senkinek sem kellett hosszasan törnie a fejét, mit tegyen az asztalra, azon viszont annál inkább, hogy mégis honnan szerezhetné be a hozzávalókat. A szocializmusban a hiánygazdálkodás volt a jellemző, bizonyos alapösszetevők már hónapokkal karácsony előtt eltűntek az üzletekből.
Emiatt – és mert egyébként is „divat” volt a szocializmusban a konzervétel – sokaknál előfordulhatott az is, hogy leegyszerűsítették az ünnepi menüt és konzervételt tettek az asztalra. Az ebben a korszakban egymás után felhúzott panelházak konyháiban meglehetősen nagy kín volt a főzés, főként, ha komolyabb menüsort kellett elkészíteni. Az aprócska konyhák tervezésének nem az volt az oka, hogy akik a terveket papírra vetették, sosem léptek még be ilyen helyiségekbe, hanem az, hogy az eleve kis alapterületű panellakásokban a lakószobák alapterületét igyekeztek növelni.
Ennek oka abban rejlett, hogy a második világháború után úgy vélekedtek, fejenként 16 négyzetméter az ideális élettér minimuma, egy családtag számára jutó 14 négyzetméter alatt már kritikusan kicsi terület jut mindenkinek magánszférából. Az alig 60 négyzetméteres lakáskákban kétgyerekes családok is éltek, hogy számukra is elviselhető mennyiségűnek megítélhető hely jusson,
a konyhát inkább miniatűrre csökkentették, azzal az elképzeléssel, hogy mindenki konzerveket melegít vagy házon kívül eszik, például melegített konzerveket kínáló éttermekben.
(Ez egyáltalán nem vicc, ilyesmi is létezett, ha nem is hosszan.) 1972-re már 278 típusú konzervet kínált a hazai élelmiszeripar, de azért az senkit sem lep meg, hogy a dolog vége nem az lett, hogy mára mindenki ilyesmit eszik az ünnepeken és a hétköznapokban.
Egzotikus szentesti menükről írtak a lapok
A világháborúkat követően hal, vad, kávé, tea, likőr, méz és cukrozott gyümölcsök jelentették azokat az alapanyagokat és ínyencségeket, amelyeket a Csemegék és Közértek felhalmoztak, hogy kielégíthessék a vásárlók igényeit. A narancs is ekkor vált a sóvárgás tárgyává: az ünnepi menübe ennek megfelelően
narancstorta vagy narancsmártás is javallott volt a korabeli lapok beszámolói szerint,
melyek azt sem siettek elhallgatni, hogy árubőség vár mindenkit az üzletekben. Ajánlották a kókuszos desszerteket, a pezsgőt is, melyeket gyakran az évnek csak ezen a napján tudott egy család az asztalra tenni.
Mindennek ellenére a szakácskönyvekben azért szaloncukorrecept is elfért, a konzumot otthonaikban csokibevonat nélkül készítették a háziasszonyok ízesített fondantból.
A hatvanas években a (nem létező) bőség sulykolása mellett a változatosságra is próbált fókuszálni a sajtó: a gyakorlatban ez annyit jelentett, hogy nemcsak halat, hanem disznótorost, csirkepörköltet vagy rántott húst is ajánlottak, ezzel némileg egy vasárnapi ebéd szintjére hozva az ünnepi asztalt. A kor szóhasználatát megfejteni, a bőség értelmezését kibontani segít az a tény, hogy a jólétbe emelkedett munkások kapcsán kiemelik, már nem csak heti egyszer ettek húst. A hidegtálak is divatossá váltak, a kaszinótojás azóta is sokak kedvence.
A szocializmushoz a hiány is hozzátartozott
A hetvenes évektől azonban már a kímélőbb, egyszerűbb, magyarán olcsóbb irányba fordult az ünnepi gasztronómia is. Halleves, rántott hús, rizs, befőtt, bolti tortaszelet: mai igénnyel kissé lehangoló, torta bolti lapból, májas töltelék májasból, zsír helyett olaj, fácán helyett csirke: a spórolást ekkoriban egészséges köntösben próbálták átvinni a háziasszonyokon, miközben
azt is kiemelték, mennyire kellemetlen nemcsak főzés, hanem utána mosogatás közben is órákon át a konyhában állni.
Olyan különös ételek is az asztalra kerülhettek ilyenkor, mint a borleves, melyet előbb felfőztek savanyú borral, majd addig cukroztak, amíg végre fogyasztható ízt el nem értek. A mirelit, félkész ételek is az asztal díszei lehettek karácsonykor, de azért sokáig a káposzta volt a karácsonyi menük kötelező eleme: ezt, aki húst nem tudott bele vásárolni, akár szalonnával is saját ízlésére formálhatta, és így is valódi comfort food volt, pláne, ha sikerült zsíros tejföllel és finom kenyérrel tálalni azt. A hal sokáig nem is tudta letaszítani trónusáról ezt az ételt.
A bejgli örök
Ami a desszerteket illeti, sokan tálaltak mákos gubát, s hozzá sárgálló vaníliasodót vagy olcsóbb megoldásként vaníliapudingot az ünnepen, de persze a bejgli is klasszikus befejezését jelentette ezeknek az étkezéseknek. Ma már a pisztáciás íz sem számít olyan kirívóan különleges ízvariációnak: a szocializmusban azonban még korántsem voltak ennyire kísérletezők a háziasszonyok – igaz, nagyon hozzá sem juthattak efféle alapanyagokhoz.
Mákos vagy diós, takarékos, vagy töltelékkel gazdagon megrakott variációk kerültek az asztalokra.
Persze az ünnep örömét a legkisebbek számára a szépen díszített fáról kérhető vagy lelopkodható szaloncukor is jelentette. Alapvetően kétfélét vásárolt mindenki: zseléset vagy konzumot, melyek közül az elsőnek volt a magasabb ára, a másodikból pedig ötféle íz is létezett. Van, akinek ma is összefut a szájában a nyál említésének hatására, de olyanok is vannak, akiket inkább a hideg ráz ki a kőkemény, kis kavicsszerű édességtől…
Ha szívesen olvasnál a panelek titkairól, ajánljuk erről szóló cikkünket is!
Cover fotó: Fortepan/Urbán Tamás
