Megcsalásom története - Marad végül a szockó, meg a protkó

Zanza!

„A nő, ha megcsalják, legalábbis reszelje meg a sarkát; ez megnyugtatólag hathat az idegekre" – részlet egy megírandó megcsalási kézikönyvből. Milyen kár, hogy én vagyok a főszereplője!

cikk-tipus-netregeny

Néha magam is meglepődöm, milyen elképesztően hülye dolgokkal képes az ember bíbelődni, ha valamit nagyon nem akar tudomásul venni. Szóval azon az estén, azon az elmebeteg forgatókönyvíró által komponált estén, szétzokogott fejjel egyszerűen beültem a kádba. Égetett a víz, de nem számított. Az egyetlen dolog, ami lekötött, a SARKAM volt. Erre összpontosítottam. Dühödt mozdulatokkal kezdtem el reszelni a repedéseket, a megkeményedett bőrt, hogy én ezt hogy utálom, de meg sem álltam, amíg nem láttam tökéletesen ápoltnak. Ez a foglalatosság tűnt a legokosabb dolognak, amihez egy nő a házassága összeomlása esetén feltétlenül hozzákezdhet. Ezt a pontot egyszer, ha kézkönyvet írok a megcsalásról, jól bele is veszem. Miután ilyen remekül megoldottam a sarkam dolgát, és rákentem a méregdrága hidratálómat, vesszen, aminek vesznie kell alapon, kilakkoztam a körmeimet, hajat igazítottam, így vártam darabjaimra hullva, látszólagos összeszedettségemben a gyerekekre. Egész este velük tanultam, meg is jegyezték, hogy kinőttek már a csecsemőkorból, és mi a túróért turkálok a táskájukban, amelyből mellesleg eltávolítottam másfél hótszáraz kiflit, fél pár zoknit, néhány rugót, egy kilónyi mágnest, és egy működésképtelen lázmérőt.

Utóbbi sehogy nem fért a fejembe.
- Bombát gyártasz? – néztem ártatlanul a Nagyra. És pakoltam is tovább, nehogy azt gondolja, hogy annyira izgat ez az egész.
- Anya, szerinted, ha így lenne, pont veled beszélném meg a részleteket?
- Pont. Miért is ne?
- Azért, mert te még egy hajcsattal se tudnád kinyitni a papa fiókját, amit a múltkor olyan rendesen bezárt.
Na, ez a mondat visszatérített a valóságba. Karót nyelve vacsoráztam. A gyerek meg csak gyártson bombát.
Aztán, amikor elaludtak, és Andrásnak még híre hamva se volt, fölhívtam valamennyi barátnőmet. Mindegyik az sikította a telefonba, baj van Juli, hogy most hívsz? Majd holnap, holnap, gyertek, rebegtem elhaló hangon, s mielőtt totális kétségbeesésbe zuhantam volna, bevettem egy altatót, amit leöblítettem egy pohár sörrel. A franc se nézte, hogy alkoholmentes volt, így egy darabig hiába vártam a tarkónütést.


Mondtam már, hogy anyámnak remek humora van?

Másnap reggel arra ébredtem, hogy azt az éjjelt is túléltem. Komolyan nem számítottam rá. András sehol, viszont anya telefonált. Épp a kávémat próbáltam valahogy meginni, a felét már a hálóingem itta föl. 

- Felhívott a Márta! – mondta jelentőségteljesen.
- Aha.
- Na, mármost, a Márta az a nő, tudod, aki a te férjednek az édesanyja…
- Anya, igyekeznem kell…
- Mi van fiam, megy a vonatod? Tehát a Márta azt állította, hogy te megmérgezed az Andriska életét, amire én azt találtam mondani, hogy az ő férje helyében én ezt vele tenném.
- Anya, ne!
- Na jó, ezt csak gondoltam. Egyébként végighallgattam a hülyeségeit, és biztosíthatlak arról fiam, hogy minden úgy van vele kapcsolatban, ahogy te azt néha elmeséled.
- Örülök. Ezt akartad mondani?
- Nem. De az most végülis lényegtelen. Te mondd meg, hogy mi van!
Nem volt kedvem, meg valójában azt sem tudtam, hogy mit is kellene ebből az egészből elmondani. Úgyhogy hárítottam egy kicsit, majd megkértem, hogy este náluk aludhassanak a gyerekek.


Este Rita barátnőm fenomenális javaslata az volt, hogy üljünk le az alsórakpartra, a lépcsőkre. A komoly dolgokat ott kell megbeszélni. Ja, sötétben, januárban!

Ezért elmentünk a rakpartra, direkte átvillamosoztunk Pestre. Ültünk csak szótlanul, mert persze mindegyiknek óriási a szája, de most egy se mert kérdezni. Aztán belevágtam. Nem az elejével kezdtem, hanem a nagy jelenetemmel.
Nem mertek röhögni, pedig aktuális lett volna, eléggé érzékletesen meséltem.
Timike, akit nem épp a gyorsaságáért szeretünk, egyszercsak azt kérdezte:
- Akkor most téged megcsalt az András?
Erre az Andi úgy hátba vágta, de úgy isten igazából, hogy egy darabig csak hápogott.
- Marha hideg van, megyünk végre? – nézett rám a Rita.
A régi kávézónkba, kocabagós létünkre a dohányzós részbe ültünk.

Rágyújtottunk mind a négyen, pont úgy, ahogy az érettségi után elszívtuk az első szál cigarettát. Egy darabig csak szívtuk-szívtuk csendben. És amikor már falfehér, aztán zöld lettem, és fulladoztam, az Andi lehülyézett, elfelejtetted, hogy ki is kell fújni, kérdezte, és jól kivette a kezemből a cigit. Elnyomta helyettem.

Aztán a csajok kezdtek el mesélni. Arról, hogy gimnazista korunkban én micsoda tűzzel bírtam égni, hogy állandóan a világot megváltó terveimmel traktáltam őket, de leginkább egy András nevű fiúról áradoztam. Mondtam, hagyják abba, azt a szemetet én nem ismerem. Te jó ég! Ez volt az első alkalom, hogy bárki előtt szidtam volna férjemet.
De ők már visítottak, mert Timikének eszébe jutott a kölcsönkért lakás históriája. És azt nem lehetett kihagyni. Ők hárman szervezték meg nekünk az első éjszakánkat. Andi szülei elutaztak, ezért aztán ő a Timiéknél aludt, mi meg hát, az üres kégliben.
Az első együttlétre készültünk…
Csakhogy a szülők lekésték a gépet, s csak két nappal későbbre kaptak újabb jegyet, ezért az éjszaka kellős közepén hazaállítottak. Igazi coitus interruptus volt! Minket meg ott találtak a saját franciaágyukban… Eltartott egy darabig, amíg elmagyaráztuk, hogy az ő kislányuk nem szerepelt a mi szexuális aktusunkban – az Andi fogalmazott így-, nem hárman voltunk, csak ketten. Végül taxit hívtak nekünk. András megkérte Andi papáját, mint férfi a férfit, hogy a történtekről senkinek egy szót se, legkevésbé a Juli papájának, mert szívbeteg, nem szabad felizgatni, és ez komoly idegi megterhelést jelente az ugyancsak beteges édesanyjának is… 
Ezért az Andi apja éveken keresztül mindig aggódva kérdezett rá az egészségükre, szülőin, meg ha véletlenül összefutottak, amit meg András szülei nem értettek egészen. 

És innen megállíthatatlanul dőltek belőlünk a régi történetek, egymásba értek, a végén persze mindannyian szipogtunk. Ők szipogtak. Én bőgtem. Valamelyik megjegyezte, hogy annak a löttyedt csirkemongúznak, akit még csak nem is láttam, csak ki kellene tekerni a nyakát. 


Egyik céda sem vigasztalt, semmi szükség rá persze, tudom, hogy velem vannak. Hogy mindig számíthatok rájuk. A búcsúzkodásnál aztán csak álltunk a kávézó ajtajában, nem mozdultunk. Végül Rita fogta meg a kezemet, aztán Andi, Timi meg a kabátomat, hátulról. Így ballagtunk haza, szótlanul.
- És hogy leszünk mi eztán? - kérdezte a Rita, már a kapuban.
- Hát mi lenne velünk, megöregszünk, szépen együtt, legvégül bevonulunk a szockóba, tudod, a napfényes szoci otthonba, és a nagy röhögésektől majd kipotyog a protkónk. Amitől még jobban röhögünk. Így rendben lesz?
- Aha – bólogatott – tényleg, ezt beszéltük meg, már régen.
Magamhoz öleltem. Kellett ez az ölelés.
Éjfél is elmúlt, mire mindenki hazament.
Hogy hogy lesz eztán?
Szockó és protkó...
A többit meglátjuk. Honnan is sejthettem volna, hogy mindeközben micsoda dráma megy végbe tőlem alig egy kilométerre…

 

Folytatjuk...

cikk-tipus-altalanos

« előző rész || következő rész »

cikk-tipus-linkek

A megcsalás módjai – a rendelő padlója
A megcsalás módjai – a régi barát
A megcsalás módjai – az egyalkalmas

Blogmustra