INTIM

Megcsalásom története – Megvan, mi lesz a házasságommal!

2010. január 13., szerda 16:55

Ahogy felfelé sétáltunk a hegyen, hosszú hetek óta először éreztem magam jól. Nem gyötörtem magam, nem nyomott semmi. Furcsán könnyű lettem, tán el is szálltam volna, mint egy luftballon, ha nincs kibe kapaszkodni. De volt. 

cikk-tipus-netregeny


A menedékházat még abból a korszakból ismerjük, amikor épp egymással harcoltunk. Volt egy kis kihagyás, egy csöppnyi zavar Andrással, épp szabadulni készültünk egymástól, amikor Joe besétált egy ajtón. Szerinte én hagytam nyitva, direkte miatta, szerintem meg egy ki-bejáró, lifegő kapocsnak köszönhető, ami egy erőteljesebb nyomásra megadta magát. A helyszín az egyetemi tornaterem öltözője volt, odajártunk hetente egyszer kézilabdázni. Emlékszem, épp a fűzővel babráltam, amikor a Joe belendült – a szerintem – zárt ajtón. „Hoppá! – mondta vidáman – azt hiszem eltévesztettem az ajtót".  Én meg nem feleltem semmit, mert annyira átlátszó volt az egész, ahogy állt néhány másodpercig és nézett.  „Pedig zárva volt” – mondtam kicsit később, mire ő, „hogy azért nem vagyok valami gyors reagálású hadtest”.  Itt zártam le a beszélgetést, kiléptem mellette az ajtón. És persze a terem ajtajából visszafordultam. Akkor néztem meg először, úgy igazán a magas, barna fiút, aki még mindig az ajtóban állt, és ördögien mosolygott. „Bármit gondolsz is, felejtsd el!” – sipítottam.

Aztán persze megvárt, én vörös fejjel, csatakosan szédültem ki, kapkodtam a levegőt, ő pedig azzal kedveskedett, hogy szerinte én nem vagyok jó átlövőnek, az ilyen kicsinek, és kereknek beállósnak kell lenni. Olyan szemtelen volt, pimasz, és nyegle, hogy földbe gyökerezett a lábam. „Te szerencsétlen, hát mit tudsz te a kézilabdáról?!?" – vágtam hozzá foghegyről, sajnálkozva.  Egy órával később csak kiderült, hogy elméleti továbbképzése a gyakorlatból fakad, lévén ő az egyetemi csapat kapitánya.

Sokáig nem értettem, mit is akarhatnánk egymástól. Én épp befejeztem a középiskolát, terveim között nem szerepelt semmi, ami bármilyen normális életvitellel kapcsolatos, nem akartam tanulni, ugyanakkor viszont nyomasztott a tehetetlenségem. Egy tervtárban helyezkedtem el, némi protekcióval, akkoriban (is) így ment minden, és ez az állás lett volna bármilyen velem hasonszőrű félfelnőtt álmai netovábbja. Csak az enyém nem. Reggelente blokkoltam, szigorúan fél7-re kellett járni, és nyolckor már ott tolongtam az olajtervező cég összes alkalmazottjával a tetőtéri étteremben. Ahol már javában főtt a babgulyás, meg a kelkáposzta, de volt persze reggeli is, szép sárga belsejű főtt tojás, meg virsli és ivólé. Majd egy éven keresztül minden áldott nap ezt ettem.  Reggeli után szépen visszagaloppoztam rejtekemre, a tervtárba. Ember nem tudott a létezésemről. Tulajdonképpen bármit tehettem, akár fejen is állhattam volna órákig, az sem tűnt volna fel senkinek. Csupán egyetlen egyszer jött be egy mérnök, egy titokzatos számot mondott, valami kőolajvezeték terv számát, a katalógusban még megtaláltam, de sajnos a polcon már nem.  Rengeteg polc volt, nekem minimum térképpel kellett volna tájékozódnom köztük, így aztán azt füllentettem, valószínűleg már kikölcsönözte valaki. A kolléga hitte is, nem is, de soha többet nem jött.

Ebbe a semmittevésbe, Andrással történt közös megegyezéses szakításunkba robbant be Joe.
Az orvosira járt, harmadéves volt, iszonyú eltökélt, babérokra vágyó, nagy arc. Egy darabig csak így hívtam, a Nagy Arc. És nem értettem, vajon mi a fenéért cipel magával kirándulni, teszi kötelezővé néhány mozi megtekintését, és miért firtatja állandóan, hogy kezdeni kéne magammal valamit. Ott ültem a meccsein, aztán meg vitatkoztunk egymással, örökösen vitatkoztunk. Én rászoktam a dohányzásra, ő nem győzte bizonyítani, hogy ebbe aztán rövid időn belül belehalok. Hiába magyaráztam neki, hogy az egyetemi klubjában ő passzívan többet szív magába, mint én a napi 3 szálammal. Ő szaunázni szeretetett, én meg futni. Szerinte én idealista voltam, én szerintem ő meg egyszerű, gyarló lélek. Én lekvárnak hívtam a lekvárt, ő meg jamnek. Én hajnalban keltem, ő délig aludt. Viszont remekül szaxofonozott, és rém érzéki volt a pillantása, a simogatása. A barátnőim persze odáig voltak tőle, az Andrást már le is írták, csak a Joe létezett, az okos, romantikus Joe, és törekvő Joe, aki majd gyerekeink apja lesz.



Mi a csodáért őrizgetted a számomat? – kérdeztem tőle, amikor lehuppantunk a menedékház egy szőnyeggel takart padjára.
- Nyugalom Vadvirág. Most te vagy soron. Olyan sokáig bíztam abban…
- … hogy visszamegyek? – vágtam közbe.
- Csak abban, hogy felhívsz.
- Ha felhívlak, egy dolgot mondhattam volna. Egyet.
- Az pedig nem ment.  Szerettem, hogy sokat beszélsz. Hogy mindig mindenkor mondod a magadét. Kivéve, ha az érzelmeidről volt szó, mert akkor hallgattál.
- Most viszont az a helyzet, hogy már nem tudok semmit.  A világon semmit.

Joe mögém ült, magától értetődő természetességgel ölelt át. Olyan ismerős volt a mozdulat, olyan megnyugtató, olyan kerek egész. Borzongatóan finom. Néztem a kezét, a hatalmas, lapát kezét, hogy a csodában képes kisgyerekeket operálni ekkora böhöm nagy kézzel, morfondíroztam, elképzelhetetlen.  Azt tudtam, hogy gyereksebész lett. Annak is készült. Azt szerettem benne a legjobban, hogy amit tervezett, azt valóra álmodta.
Nem mozdultunk, nem is mertem volna. Álla alatt a fejem, keze keresztben rajtam, a combomon pihent.
- Ugye nem alszol? – kérdeztem.
- Miért kellett neked állandóan dacolnod? Örökkön örökké? Mondd meg, hogy miért? Egyébként aludni ráérek, van most két napom. Két hét után, napi 3-4 órányi alvással csoda, hogy még talpon vagyok. De vagyok, most itt veled, s ha szerzünk kávét, biztos, hogy kibírom még estig. De még ne mozdulj, ne ugrálj, ne kelj fel innen! Adj még egy kis időt.

Hát adtam. Nem esett nehezemre. Újra végigéltem magamban azt az egy évet, nyilván ő is. Mire a végére értem, fájt, már nagyon fájt. És roppantul sajnáltam magam. Két kövér könnycsepp gurgulázott lefelé az arcomon, hopp Joe kezére pottyantak. Erre zsebkendőt húzott, és felitatta.
- Most mi a fenét csinálsz? – robbant ki belőlem. Zavar, hogy összekönnyeztelek?
Válaszra sem méltatott, összehajtogatta, és zsebre tette. „Most ezt fogom őrizni egy darabig, ezt a két kis könnycseppet belőled!” – mondta és felnevetett.
Itt tört meg a varázs, már röhögtünk, mert ez tényleg annyira giccsesre sikeredett, és mégis olyan szép kis jelenet volt.
Két órán keresztül meséltem egyfolytában. Mindent, ami csak eszembe jutott. Még az anyósomat is, bár azt igazán kihagyhattam volna. Mint a kuktaszelep, amely épp most emelkedett fel. Csak úgy maradt. És csak hömpölyögtek a szavak, a fájdalmak, a sebek. Aztán persze meséltem a srácokról, mint az életem legértelmesebb és leggyönyörűbb feladatáról, és abban a pillanatban, ahogy rájuk került a szó, már lelkifurdalásom támadt. Otthagytam őket, a küszöbön fekvő apjukkal, és anyámmal, aki most kénytelen valahogy rendet teremteni.

- Te, ez a történet olyan, mintha megírtad volna – szólt egyetlenegyszer közbe Joe.
- Na, na, na! – kiáltottam.
- Jó, abban azért van valami, hogy ilyesmi csak veled történhet meg.
- Ja – nyugtáztam. - És te? A feleséged az, akit nőnek hívsz?
- Nem. Bár megnősültem. Egyszer, régen.
- Nem tudtam.
- Nem tudhattad, Írországban történt.
- Elmondod vagy kitaláljam?
- Ha nem rohansz haza, ha egy kicsit még kibírod anélkül, hogy most oldj meg mindent, akkor igen. Bár lehet, hogy nem fogsz nevetni, kicsit se, drámai az egész. Rég nem beszéltem róla.

Én meg bólintottam, és néhány órával később már pontosan tudtam, hogy mi is legyen Andrással, velem és a repedezett házasságunkkal.
 

Folytatjuk...

cikk-tipus-altalanos

« előző rész || következő rész »

cikk-tipus-linkek

A megcsalás módjai – a rendelő padlója
A megcsalás módjai – a régi barát
A megcsalás módjai – az egyalkalmas

Ne maradj le semmiről!

KOMMENTEK

  • 2010.01.13 16:38:19Vermilion

    Végre, végre itt a folytatás:)

  • 2010.01.13 20:42:28BRAAJEN

    Vivien Fable se írhatta volna szebben! :)
    A nagy Ő mért mindig orvos, ügyvéd, fogász, magas, sportos napbarnította?
    És mért nem megy sohse hozzá a Nő, nem Ő lessz gyermekei apja?!

  • 2010.01.13 22:38:36harvey

    Ez de jó!:) :) :)

  • 2010.01.15 05:02:46zizz

    Waaaw. remek. :) Örülök, hogy ilyen hamar :D Köszönöm! Várom a folytatást :)

  • 2010.01.16 01:02:32Dorea

    Ez a nőknek szánt igénytelen szerelmes izék egyik kliséje. Nekem nem tetszik, hogy Joe orvos. Legyen köpcös villamosvezető, az sokkal romantikusabb és kevésbé elcsépelt. Egy marha intelligens, 160 centis, 160 kilós és 160-as iq-jú villamosvezető... aki a szegény sora miatt nem tanulhatott tovább... és mivel betért 20 éve a hitgyülibe, nője se volt azóta... na ezt nevezném romantikának!

  • 2010.01.16 02:14:07Dorea

    Nos, emberek, tartok egy kis népnevelést. Ez a post jó lesz állatorvosi lónak. Nézzük Joe-t.

    - magas, barna, ördögien mosolyog
    - az egyetemi csapat kapitánya
    - okos, romantikus, törekvő
    - nagy keze van (akinek nagy keze van, annak valszeg más is nagy...)
    - gyereksebész a mestersége (nyilván odáig van a gyerekekért)
    - nincs felesége (nehogy a prűd jónép felhördüljön)
    - egész attitűdje védelmező a főhősnő felé
    - ezer éve tartogatja a telefonszámát (romantikus hősszerelmes) lásd még a zsebkendős-könnycseppes dolgot

    ez mind-mind klisé, sztereotípia, ettől műanyag az egész iromány. Ezt nevezik giccsnek.

    De mindezt a közhelyet le lehetne nyomni a nép torkán, ha legalább a stílus volna különleges vagy bármilyen okból figyelemre méltó. De nem az, hanem az a sablon-jópofáskodó fajta.

    (Kár)örömmel várom a következő fejezetet!

  • 2010.01.16 07:13:17babus

    Ez pedig a (sajnos) tipikusan magyar hozzáállás iskolapéldája...
    Esküszöm, én sem terjeszteném fel szépirodalmi díjra. De hogy csak azért olvassak valamit, hogy utána mindig jól lefikázhassam... Akkor inkább nem olvasom. Én ezért nem nézek Mónika showt:-)

  • 2010.01.17 20:26:32Girl power

    Kedves Dorea, csak néhány megjegyzés:
    1. Ne népnevelj, mert nem kért meg rá senki.
    2. Nem decens elrontani más emberek szórakozását.
    3. Ha mégis népet óhajtasz nevelni, indíts népnevelő blogot, és majd látogatják azok, akik nevelődni szeretnének.
    4. Lógó hasú, tehetetlen puhapöcsökkel tele a padlás, meg a hétköznapok, egy REGÉNYBEN nem feltétlenül róluk akarok olvasni.
    5. Ha a te telefonszámodat nem őrizgeti egy magas, barna, ördögi mosolyú stb. gyereksebész, az még nem azt jelenti, hogy másét se. Közhely: attól, hogy én nem láttam egyben tízmillió dollárt, az még simán létezik.
    6. Ezt a regényt nem 3000 forintért vetted az Alexandrában, tehát semmi jogod reklamálni, legfeljebb nem olvasod. Ha mégis, és eleve kárörömmel, akkor valami komolyabb probléma lappanghat a háttérben.
    7. A véleményhez mindenkinek joga van, de mások lekicsinyléséhez senkinek. Ha tudsz jobbat, pl. a villamosvezető, írd meg, és ha élvezhető, akkor téged is olvasni foglak.
    Üdv

  • 2010.01.20 15:20:01drica

    Egy kicsit mintha magamat olvasnám... csakhogy az ÉN történetemben nem ÉN voltam, aki képtelen volt az érzéseiről beszélni és azokat megélni... száma a telomban, a számom a telojában...
    Csak a házasságom nincs romokban,m így nincs miért telefonálnom... :D

Blogok, amiket olvasunk

FOODY A világ 10 leggazdasabb séfje

A világ leghíresebb séfjei sokkal többek, mint szakácsok, ôk már márkák. Na de ki vezeti azt a listát, ahol Nigella csak az utolsó helyet tudta megcsípni?

ZEM 8 tanács kezdő futóknak, hogy ne hagyd abba a harmadik héten

Bárki elkezdheti, majdnem bárhol végezhető, és egy jó cipőn kívül semmi sem kell hozzá. Adunk néhány tippet, hogyan találhatod meg benne az örömödet, azaz hogyan nem fogod abbahagyni a futást pár hét után.

GADGETSHOP Így válassz okoskarkötőt

Az értékesítési adatok alapján az okoskarkötők az idei év slágercikkei lehetnek. Én is az okoskarkötők szerelmese vagyok, így elárulok néhány titkot, hogy tudj választani a több száz elérhető fajtából.
Ajánlok blogbejegyzést

Hirdetés

Bookline - Szívünk rajta