Zanza!

Férfi és nő egymásra találásának jó pár forgatókönyvét próbáltam már: ismerem az első pillantásra összetartozás élményét. Tudom, milyen, amikor meg kell dolgozni a másikért, de azt is tapasztaltam, milyen érzés, ha értem harcolnak.

nemkellesz_mUtasítottak már vissza keményen és kedvesen is, és azt is jól tudom, milyen, amikor hiábavaló minden próbálkozás, halott az ügy. Életemben azonban most először vagyok olyan helyzetben, hogy nekem kell visszautasítanom valakit. Az indok egyszerű: nem szeretném viszontlátni. Hogy miért? A válasz leírva is bántóan egyszerű: mert nem kell.

Gyakran kívánom, bárcsak beindulna bennem valami

Egy baráti társaságban találkoztunk először. Kedves fiú. Szellemes. Ápolt. Udvarias. Sportos. Nőtlen. Gyermektelen. Kellemes társaság. Intelligens. Káros szenvedélye kimerül a jó minőségű borokban, és még mielőtt folytatnám azzal, hogy diplomás, jól szituált, rövidre zárom. A lényeg: ideális férfi. Remek férfi. Gyakran kívánom, bárcsak beindulna bennem valami. Bárcsak. De semmi mozgás. Egyszerűen nem vágyom arra, hogy viszontlássam. Hiába tökéletes minden részlet, a legfontosabb hiányzik: a vonzalom. Nem érint meg.

A kapituláció szóba se jöhet

De ő nem enged el. Azt mondja, mindenért keményen meg kell dolgoznia ebben az életben, ne is számoljak vele, hogy megadja magát. Nehéz helyezet. Nem érti, ez nem az a harc. Itt nincs miért megdolgozni. A kapituláció azonban szóba se jöhet. Harcos agya, keményen összerakott önbizalma ezzel nem tud kezdeni. Mindemellett semmi rossz nincs abban, amit tesz, ahogy teszi. Kedvesebbnél-kedvesebb üzenetekkel halmoz el. Kapok e-mailt reggelire, ebédre, vacsorára, mellé pedig ugyanennyi sms-t. Nem tolakodó. Nem színészkedik. Egyszerűen csak kedves, és szeretné jól csinálni, olyannyira, hogy közben meg sem hallja az elutasítás. Nem adja fel.

A másik oldalon

Próbáltam már a másik oldalon is. Tudom jól, milyen, ha durván, érzéketlenül utasítanak vissza, de legalább ennyire megalázó a bocsánatkérő magyarázkodás, amiért nem tudják viszonozni az érzelmeket. Ennek tükrében, gondolhatnánk, csakis az egyenes, tiszta beszéd az arany középutas megoldás: kerek perec kimondom, mit gondolok, mit (nem) érzek, és remélem, a másik ért majd a szóból. A gyakorlatban azonban semmi sem ilyen egyszerű. Gyakran egészen bonyolult lelki térképpel rendelkező valakit sodor az ember útjába az élet, az évek során összegyűjtött bölcsesség és tapasztalat pedig fabatkát sem ér. Az illető egyedi „használati utasítását" kell kifürkészni ahhoz, hogy célba érjenek a szavak - ezek a szavak pedig nagyon sokszor keményebbek és ridegebbek, mint amelyekhez az ember tulajdon lelke szokott.

Mit lehet tenni, ha a másik nem ért a szóból?

Nem ért először. Nem ért másodszor, és nem ért harmadszor sem. Értetlensége kiprovokálja, hogy felemeljem a hangom, hogy túlkiabálhassam. Meg sem válogatom, mit mondok, hogyan mondom, és pont ettől lesz úgy igazán bántó és megalázó a valóság, ami tompa hangon, óvatosan és aggodalmasan becsomagolva egyszerűen nem megy át. Lecsupaszítva és nyersen jön a kijózanodás.

„Hogyan mondjam el, hogy értsd? Egyszerűen nem kellesz!"

Blogmustra