Belezúgtam volna munka közben?

Zanza!

uzletember-autobanVilágosan látom, két szerepet osztottak rá: mellettem a sikeres és merev üzletember nyomja a gázt, de nem sejti, mennyire jól érzem őt. Ott van benne az izzadt rocker, aki csukott szemmel adja át magát a zene extázisának.

Pár hónapja találkoztunk először, egy közös munka alkalmával. Ami legelőször feltűnt, harmincas évei ellenére szinte teljesen ősz. Nem feltűnő férfi, külsejében semmi különleges nincsen, az a típus, aki beleolvad az aszfaltba, akit soha nem szúrnál ki. Szürke. Szeme kicsit szomorú, a ráncok alatta elárulják, valami eltörött. Bizalmatlan. Keveset beszél, de folyamatosan figyel, és mintha állandóan fegyelmezné magát valamiért. Jellegetlen külseje ellenére fellépése meglepően határozott, eszes és agyafúrt. Néhány tárgyalás alkalmával végighallgattam, hogyan érvel, hogyan támad. Agya villámgyors, döntései világosak, logikusak. Okos férfi.

Három hosszú napot töltöttünk együtt, nagyon figyeltük egymást, érdeklődve, kíváncsian. Puha kérdésekkel boncolgattuk egymást, a munkán kívül beszéltünk zenéről, politikáról, vallásról, külföldről. Aztán elváltunk. A közös munka befejeződött.

Alig másfél hónap múlva egy újabb projekt várt ránk, a beszélgetést pontosan ott folytattuk, ahol múltkor abbahagytuk. Mindketten emlékeztünk a legapróbb részletekre, kicsit oldottabban közeledtünk egymáshoz. Ismét csak hosszú órákat töltöttünk el együtt. A témák, amelyeket feszegettünk, egyre mélyebbek lettek, elmesélte a válását, én a szakításomat, tébolyról és a depresszióról beszélgettünk. Kicsit kitárulkoztunk.
A rövidebbet húztuk mindketten, nagyot szívtunk, egymás mellett kicsit megszabadultunk a sérelmektől. Biztonsággal kezdtünk el megnyílni.

Figyeltem, beszéde egyre oldottabb lett, egyre gyakrabban engedte meg magának, hogy felnevessen, hogy grimaszoljon és ellazuljon. Időnként előjött a fegyelmezett énje, majd mintha megbeszélte volna magával: most felengedhet. Lekerült a nyakkendő meg a zakó, feszes éttermek helyett a motorháztetőn ebédeltünk mezítláb. Ellógtunk a kötelező tárgyalások végéről, kávéztunk és csak beszélgettünk. Mesélt az új kedveséről, aki mellett békére és nyugalomra talált. Mesélt a közös terveikről, a nyaralásról, a kutyáról, és nem győzte hangsúlyozni, nagy szerelem az övék. Aztán elváltunk. A közös munka megint befejeződött.

Újra eltelt néhány hónap anélkül, hogy jelentkeztünk volna egymásnál. Aztán egy újabb közös munka jött. Az Oktokogonon találkoztunk, megindult felém, puszit akart adni, aztán az utolsó pillanatban visszahátrált, megsimogatta a vállamat, éreztem, örül nekem. Két forró papírpoharas presszókávét fogtam a kezemben,
a motorháztetőn ittuk meg, majd útra keltünk, és már az autóban elkezdtünk dolgozni. Éreztem, végig figyel, a szánk szegletében megjelent egy apró mosoly, miközben a munkáról beszéltünk, egymást pásztáztuk. Igyekeztem jegyzetelni, a mosolyomat lenyelni, de nem ment. Ekkor éreztem először, nőként néz rám, én pedig férfiként rá. Észrevettem a szeplőket a karján, a szabályosan levágott haját, a mély karikákat a szeme alatt, végigpásztáztam füle ívét, benne az apró pihéket. Lestem a testbeszédét, zavarban volt, nem tudta, mit kezdjen a kezével, hüvelykujján néha megrágta a körmét, a mosolyokból pedig szűkölködött.

Egykor zenész volt, egy híres banda frontembere, számára a zene a legnagyobb drog, a rádió vad ritmusára beindulnak a régi mozdulatok, ujjaival veri az ütemet, és megfeledkezik a fegyelemről. Skizofrén. Világosan látom, két szerepet osztottak rá: mellettem a sikeres és merev üzletember nyomja a gázt, de nem sejti, mennyire jól érzem őt. Ott van benne az izzadt rocker, aki csukott szemmel, összefeszített ajkakkal adja át magát a zene extázisának. Mindez ott van arcán, történeteiből összeállt a kép.

A munkát vészes gyorsasággal tudtuk le, majd belelendültünk a beszélgetésbe, és egyre mélyebbre ástunk. Elmesélte, hogyan tört össze a váláskor, hogyan semmizték ki, hogyan próbálta megőrizni józanságát, hogyan kért segítséget, és hogyan talált rá arra a nőre, aki mellett most boldog, akit elvenne feleségül, akitől gyerekeket szeretne, akivel együtt tervezik a jövőt. Fullasztó érzés volt, szomorú, most már én igyekeztem fegyelmezni magam.

Az órák viharos gyorsasággal peregtek, tárgyalás tárgyalást követett, felidézni egyiket se tudnám, csak azt, hogy egymást néztük, intenzíven, értetlenül. Aztán este lett, visszaértünk a fővárosba, a munkát megint befejeztünk, újra elváltunk. Ez tegnap volt.

Nehéz. Egy váratlan pillanatban találkozol valakivel, megmerítkeztek egymásban, a merülés jó, de szabályok vannak. Másnak tett ígéretet, mással tervez, ebbe nem rondíthatsz bele csak úgy. Tudod, el kell engedni.

 

Blogmustra