Te milyen szeretnél lenni?

Ha túl nagy a távolság közted  és az általad elképzelt, ideálisnak tartott egyéniség között, akkor  pocsék a közérzeted, és állandóan szorongsz; mielőtt összeroppannál, próbáld az életed és magadat kivülről szemlélni - a pszichológus tanácsa.


Persze papolni könnyű, mégis azt mondom, gyere, csináljunk egy gyors helyzet- és állapotfelmérést.

 

Babaként elég szeretet kaptál?

Kisgyermekként arról, hogy kik is vagyunk valójában és milyennek tűnünk, a környezetünktől, életünk főszereplőitől kapjuk az első információkat. A legjobb kezdet az, mikor egy kisbabát sokat szeretgetnek, csupa rajongás és büszkeség veszi körül, és idejekorán megtanulja értékelni önmagát. Ha mindez azzal folytatódik, hogy a szülők reális visszajelzéseket adnak a pici tulajdonságairól, akkor jó alapokra épül az önismerete.

 

Az énkép és az énideál összevetése

A reális énképpel rendelkező nők és férfiak folyamatosan észlelik a tapasztalataikból származó vagy környezetükből érkező, rájuk vonatkozó információt, összevetik az önmagukról alkotott elképzelésükkel, majd integrálják vagy elvetik. A fokozatosan kialakult énfogalmunk mellett mindannyian megformáljuk az úgynevezett énideálunkat, azt az elképzelést, hogy milyenek szeretnénk lenni.

 

Fejődésre motivál vagy szorongáskeltő?

Egészséges, kiegyensúlyozott felnőttek esetében az énfogalom és az énideál nincsenek túl távol egymástól, csak éppen annyira térnek el, hogy az énideál elérhetőnek tűnjön, és motiválja az embert a fejlődésre. Ha a kettő közötti távolság túl nagy, ez szorongáskeltő, és akadályozza a törekvést a jobbá válásra.

 

A hiba nem bennem van!

A vakon imádott, túlajnározott gyerekek énképe torzzá válhat felnőttkorukra.  Ők nem úgy látják, nem úgy érzékelik önmagukat, ahogy a környezetük, hibáikkal, gyengeségeikkel nincsenek tisztában, elhárító mechanizmusaik akadályozzák szembesülésüket a realitással. Énképük irreális és előbb utóbb összeütközésbe kerül a valósággal. Ez fájdalmas érzéseket kelt, és a kudarcok feldolgozása is nehezebb, ha abból indulunk ki, hogy nem mi vagyunk a felelősek értük, hiszen bennünk nincs hiba.

 

Csak bántást kapok!

Nelli azért roppant össze, mert érezte, hogy túl sok kritika éri élete minden területén, környezete nem értékeli őt megfelelően, mindenhonnan csak bántást kap, pedig önmagát nagyszerűnek értékelte. Önismeretének egyértelműen fejlesztésre volt szüksége, és végül képessé vált reálisan tekinteni önmagára, hibáival szembesülni, és azokat integrálva énfogalmát le tudta választani az énideáljáról.

 

Nekem soha nem jön össze semmi

Az elutasított, elhanyagolt kisgyerekek önismerete is sérül, és más módon nehezíti meg felnőttkori működésüket. Ők az erősségeiket, előnyös tulajdonságaikat nem érzékelik, ezért folyamatos kisebbségi érzésekkel küzdenek, érdemtelennek tartják magukat a sikerre az élet minden területén. Bizonytalanságuk, „nekem úgysem jön össze soha semmi”-attitűdjük miatt ez gyakran megerősítést is nyer, valóban kudarcot vallanak. Énképük negatív irányba torzított, így énideáljuk elérhetetlenül távolinak tűnik, úgy érzik, nem érdemes megpróbálniuk elérni.

 

Kisebbségi érzések eredője

Ildikó megjelenése is hangsúlyozta kisebbségi érzéseit: szürke, jellegtelen ruhákban járt, haja kócos, töredezett volt, szemét lesütötte, vállait előre húzta. Mintha azt sugallta volna, hogy őt észrevenni sem érdemes. Komoly depresszióval küzdött, amelynek mélyén szülei mélységes szeretetlensége húzódott meg, az, ahogy a gyermek Ildikót elutasították. A lány ebből fakadó kisebbségi érzései az egész életét sorozatos kudarccá tették.

 

Fel kellett nyitni a szemét!

Nem mert felvételizni, így nem tanult tovább, nem mert olyan állásra jelentkezni, ahol érdekelte volna a munka, így unalmas munkát végzett egy kellemetlen helyen, nem mert kapcsolatot kezdeményezni, így sem barátnője, sem szerelme nem volt. Bizony nem könnyű a benne rejlő jóra és értékre felnyitni valakinek a szemét, aki erre vak, ahogy hosszú idő kellett ahhoz is, hogy Ildikó bízni kezdjen magában, és életében változások induljanak meg.

Az akár pozitív, akár negatív irányba torzított énképpel rendelkező felnőttekre komoly lelki munka vár, de megnyugtató tudni azt, hogy soha sem késő elindulni az önismeret útján.

 

Önelfogadás és reális visszajelzés

A legfontosabb a feltétel nélküli önelfogadás, az, hogy tudjuk reálisan látni önmagunkat, értékeinket, hibáinkat, és mindezekkel együtt képesek legyünk szeretni magunkat. Ugyanígy akkor teszünk jót a hozzánk közel állókkal, családtagokkal, barátokkal, szerelmünkkel, hogyha nem a szeretettől elhomályosult szemmel tekintünk rájuk, hanem látjuk valóságos énjüket, jó és rossz tulajdonságaikat, és erről visszajelzést is adunk. Ugyanakkor éreztetjük velük, hogy ezekkel együtt szeretjük és elfogadjuk őket. Úgy ahogy vannak, szőröstül-bőröstül.

 

A szerző pszichológus.

 

Oszd meg másokkal is!
Mustra