Január 27-én, pénteken abortuszellenes demonstráción vesz részt Mike Pence, Trump alelnöke. A washingtoni megmozdulásra tízezreket várnak. Pence az abortuszellenes mozgalmak egyik ünnepelt személyisége, abortuszt szigorító politikáját Trump is támogatja.
Arról, hogy az abortuszellenes politika milyen károkat okoz, már korábban is írtunk, most olvasónk, Zsófi levele következik.
Mit keresek itt?
Egy asszony csendesen szipogva nézte a padlót. Mind azt tettük. A nőgyógyászaton ültünk, arra vártunk, hogy felvegyenek az osztályra, aztán ki aznap, ki másnap menjen a műtőbe. Terhességmegszakítás. Voltunk vagy tízen, mind más történettel, de ugyanazért ültünk ott. Volt köztünk olyan, aki három gyereket nevelt, azokat is nehéz körülmények között. Volt olyan, akinek betegen született volna a gyereke, meg olyan is, akinek nős volt a pasija, egyedül pedig nem tudta, nem merte vállalni a gyereket.
Aztán ott voltam én, 18 évesen, fogalmatlanul. De nyilván nem én voltam a legfiatalabb, ahogy elnéztem, voltak egész kislányok, nem is értettem mit keresnek ott. És én mit keresek ott? Olyan közösségben nőttem fel, ahol a szex tabu volt, internet a kanyarban se volt, így első barátommal a korai kísérleteinkben csak az ismerőseink történeteire és néhány meglesett NDK-s szexfilmre hagyatkozhattunk. Izgalmas volt, első szerelem volt, kedves próbálkozások a félhomályban, romantikusan elsuttogott fogadalmak, aztán magabiztosabb szeretkezések, az összes klisé: ami általában egy lány életében kellemes, fiatalságszagú álomként marad meg később az emlékek közt, esetleg rosszabb esetben keserű csalódásként.
Merthogy nálunk nem az vetett véget a sztorinak, hogy mondjuk más városba megyünk egyetemre vagy megcsalja egyik a másikat, hanem teljesen banális módon: elszakadt az óvszer. Megijedtünk. Másnapra már nem volt akkora a pánik, harmadnapra már alig emlékeztem az egészre. Buta voltam, fiatal voltam, kit kérdeztem volna meg arról, hogy akkor most mit csináljak? Orvoshoz csak néhány héttel később mentem, amikor kimaradt a menstruációm, na akkor már féltem. Tesztet csináltatott, negatív lett. Egy időre megnyugodtam, biztos csak az idegeskedés miatt kavarodott meg a ciklusom. Aztán nem jött meg a következő hónapban sem. Újabb kör a szakrendelésen, újabb teszt. Pozitív.
A barátomnak amint elmondtam, közölte, hogy vége. Rettegett, hogy a szülei kitagadják, nem támogatják tovább, rettegett, hogy felelősséget kell vállalnia értem, azért, ami történt. Rettegett, hogy megváltozik az egész élete: hogy az enyémmel mi lesz? Az már nem az ő gondja. Az anyám legalább megértő volt, nem volt üvöltözés, ajtócsapkodás, volt cserébe csöndes szipogás majd a megoldás: felajánlotta, hogy felneveli helyettem a gyereket, én meg dolgozhatok. Nemet mondtam, nem kért kétszer, irány a rendelő. Orvost kerestem, családsegítőbe mentem, papírmunka, kellemetlen kérdések, szúrós tekintetek, már ahogy emlékszem. Nem volt egy fáklyásmenet. Kétségbe voltam esve, az addigi életemnek így is, úgy is vége szakadt ezzel a procedúrával: végül megkaptam a műtéti időpontot.
Az ultrahangos orvos szerint túl voltam a tizenkettedik héten: nem akart felvenni az osztályra. A dokim győzködte, hogy téved. A fejem felett vitatkoztak a sorsomról. Végül maradhattam. Hatágyas szobába kerültem, a többség még aznap hazament, én bent töltöttem az éjszakát. Még nem szültem, nálam fél napon át tartott a méhszájtágítás. Fájt, persze hogy fájt, mintha belülről feszített volna szét egy szög, görcsöltem, és akkor még nem tudtam, hogy mi ez a szörnyű mély lelki tusa, hogy miért sírok, de ez volt a gyász első szakasza, amiben valószínűleg önmagam és az első szerelmet sirattam, és féltem. Aznap aztán egész délelőtt vártam. Az orvosnak sürgős műtétje volt.
Azt mantráztam, hogy még nincs eldöntve semmi, még lehet máshogy, még meggondolhatom magam. Végigpörgettem a lehetséges jövőképet, elképzeltem magam anyaként. Illetve csak megpróbáltam. Alkalmatlannak éreztem magam rá. Lassan felőrölt a bizonytalanság, a fájdalom, de a műtő felé menet már nem kételkedtem, hiába nézett rám az ápoló úgy, mint egy véres rongyra (vagy legalábbis én így emlékszem), tudtam, hogy nincs visszaút. A műtétre szerencsére nem emlékszem, utána a szobában tértem magamhoz, fáradt voltam, fájt mindenem, de nem is annyira vészesen, mint amire számítottam. A műtét előtti kétségbeesett gondolatvihar is alábbhagyott, már nem volt min gondolkodni. Végre. Túl voltam rajta, szinte megkönnyebbültem. Szerencsére a testem gyorsan gyógyult. Azt hittem, a lelkemnek baja sem esett. Utóbbiban tévedtem.
Kísért a múlt
Ez már több mint tizenöt éve történt, de pontosan emlékszem minden részletére. Megvan, mennyire idiótának éreztem magam, milyen bűntudat gyötört, mennyire megalázó volt a helyzetem. Megvan az is, hogy csak magamat okolhatom az egészért, hogy szégyenkezem és félek. Ez a harag, a szégyen azóta is kísért. Ahogy kísért a meg nem született gyerekem emléke is. Senki sem mondta akkor, hogy az abortusz után is szükség van a gyászra.
Ma már azt is tudom, hogy az egész nem az én hibám: sokáig ebben éltem, de végre megértettem, hogy ez nem az hibám. Nem egyedül az enyém, benne volt ebben ugyanúgy a szerelmem, az anyám, a bigott környezet, a tudatlanság, a balszerencse. Biztos szánalmas, de ha tiniket látok a villamoson eszembe jut: lehetne az enyém is valamelyik. Vajon magas lenne? Barna lenne a szeme? Hülyeség, hessegetem el a gondolatot.
Mi segített volna akkor, 15 éve?
A tiltás biztos nem. Több esélyem lett volna elkerülni ezt a traumát, ha bárki tanított volna nekem bármit a szexről, az azzal járó felelősségről, a védekezési lehetőségekről, arról, hova fordulhatok, ha baj van.
Ez a vonat már elment, de egy dolog van, amit megkaptam, és bármi is bárhogy alakult: ÉN döntöttem. Mert legalább jogom volt dönteni az életemről, a testemről. És bármennyire fáj, tudom, hogy akkor, ott a számomra jó döntést hoztam. A számomra jobb döntést hoztam a két rossz közül. Még úgy is, hogy a döntésem a mai napig kísért. És ha bárki úgy gondolja, hogy nem a jó döntést hoztam meg, máshogy kellett volna döntenem, innen üzenem, hogy teljesen mindegy mit gondol, mert ez az én életem, amiben a jó és rossz döntésekért is én vagyok felelős. Nem a szomszéd néni, nem a rosszallóan sandító ápoló, hanem ÉN. Lehet azt gondolni, hogy hibáztam, de ez legalább az ÉN hibám. Nem kényszerített bele senki egy olyan helyzetbe, amiben azt gondolnám: én máshogy döntöttem volna. Valaki más tönkretette az életem.
Muszáj megjegyeznem: azok az emberek, akik az abortusz ellen kampányolnak, nem segítenek senkinek. Ők tiltanak. Magukra hagyják a nőket, pont mint engem a szerelmem, aki magamra hagyott életem legnehezebb időszakában. A tiltás szerintem sosem vezetett sehová: a tanítás, felvilágosítás, nyílt beszéd igen. A tiltás illegális, életveszélyes abortuszokhoz vezet, szomorú, elrontott életekhez, nem lesz egy csapás több a mosolygós, boldog baba és mama, viszont több lesz a krízishelyzet, a kisiklott élet. A mantra, hogy nem én döntöttem. Hogy nem én rontottam el a saját életem, hanem valaki más. Az, aki megtiltotta, hogy én döntsek, aki belekényszerített egy olyan életbe, amit nem akarok élni.
