Zanza!

faleadEgészen harmincéves koromig nem mertem egy nőhöz sem közeledni, aztán elhatároztam,  azért is megpróbálom - vázolt egy igen személyes példát Feldmár András arra, hogyan átkozta meg az édesanyja és hogyan küzdötte le először a félelmeit. 

article-type-interju

A Kanadában élő pszichoterapeuta hazánkban járt, és előadásai előtt beszélgettünk vele többek közt arról, mi a boldogság, honnan ered a depresszió, és hogyan lehet átélni a lehető legnagyobb orgazmust.


Tavasszal a Szabadság, szerelem című könyvének a megjelenése alkalmából tartott beszélgetésen azt mondta, mindig nehéz egy újságírói beszélgetésen részt vennie, mert kiderülhet, hogy amit gondol, abban tévedett. A rutin nem könnyít az ilyen helyzeteken?

Nem szeretném a munkámat rutinból csinálni. Nem feltételezem, hogy aki jön hozzám, az bármiben is hasonlít ahhoz, aki már volt nálam. A skatulyázás és előítéletek kezdete az, hogy belépsz az ajtómon és azt gondolom: ez egy fiatal nő, aki ilyen és olyan. Mert akkor neked olyannak kell lenned, amilyennek látlak, de én nem látlak így tisztán. Ha tisztán látlak, akkor azt mondom, hogy senkinek nincs ilyen szeme, mint neked, és nincs ilyen elméje sem.

És persze, hogy tévedhetek, állandóan tévedek. De azt csak úgy tudom meg, hogy elmondom, mit hiszek, és te azt mondod, hogy ez nem úgy van. A páciensem mindig engem tanít. Ha én tanítanám, akkor rettenetesen unatkoznék.
 

Mi volt az, amit legutóbb egy páciensétől tanult?

Nemrég egy fiatal férfi jött el hozzám, aki nem tud bemenni éttermekbe, nyilvános helyekre, mert fél, hogy meglátja a saját tükörképét. Ha bemegy egy vécébe, ahol van egy tükör, akkor azt összetöri, még ha vérzik is a keze. Ha erről megnézném az irodalmat, akkor találnék elméleteket, de az engem nem érdekel, mert azt szeretném, hogy ez a férfi tanítsa meg nekem, miért van ez.

Eddig azt tanította meg, hogy amikor gyerek volt, az apja részegen keményen verte, néha arra ébredt, hogy az apja üti. És most, körülbelül 35 évesen hasonlít az apjának az akkori képére, amilyennek őt gyerekkorában látta. A tükörképét látva regresszál és mindent megtesz azért, hogy eltüntesse az apját.
 

fa1


Hogyan tudná elkerülni, hogy össze kelljen törnie a tükröket?

Jó megoldás lenne, ha át tudná érezni, milyen csapás érte őt egykor és meg tudná gyászolni a gyerekkorát. A traumákon lehet úgy segíteni, hogy egy szeretettel teli kapcsolatban vissza kell menni oda, ahol engem valaki bántott. Azt nem kell újraélni, csak rátapintani, és rá kell jönni, ez egy végérvényes veszteség. Ennek a fiúnak azt kell megsiratnia, hogy az apja megfosztotta a gyerekkorától.

Vannak, akik akkor sem segítenek magukon, ha tudják, hogyan lehetne. Olyan ez, mintha nem mindenki akarna boldog lenni.

De szerintem mindenki akar. A mesterem, R.D. Laing skót presbiter volt. Az ő katekizmusuk valami olyasmi, hogy miért vagyunk itt a Földön? Hogy dícsérjük az Istent. Aki nem boldog, az eretnek, káromolja az Istent, azt vallja, hogy rosszul csinálta a teremtést. Csíkszentmihályi Mihály flow-gondolata arról szól, hogy a boldogság nem direkt cél, hanem egy mellékhatása annak, ha minden kapacitásommal, energiámmal, hitemmel benne vagyok abban, amit csinálok. Ha versenyautót vezetek, és túl lassan haladok, akkor gondolkozhatok a vacsorán, ha túl gyorsan megyek, akkor meghalok. De ha annyira megyek gyorsan, hogy ne haljak meg, de nincs időm gondolkozni, az a flow, és a jó formula arra, hogy boldog legyek. 

Ha valaki benne marad olyan helyzetben, ami neki nem jó, az sokszor nem azért van, mert nem akar boldog lenni, hanem mert fél, hogy nincs jobb. Magyarországon főleg jellemző az a mentalitás, hogy túlélni kell. Ha háború van, földrengés van, akkor ki kell bírni dolgokat, de ha béke van, akkor csak élni kell. A magyarokra ez azért jellemző, mert a történelem során nagyon gyakran a túlélésre kellett berendezkedni.
 

A túlélésről jut eszembe, mit gondol a 2012-es évvel kapcsolatos jóslatokról? Divat arról gondolkozni, hogy mi történik majd a világban, ha véget ér a maják naptára.

Hülyeségnek tartom ezt, a világnak mindig vége lesz. A 2012-elméletek a halállal való viszonyunknak a kivetülései. A buddhisták azt mondják, egyetlen dolog biztos: a halál, de hogy az mikor jön el, nem tudjuk. Ezért a legfontosabb kérdés az, hogyan éljünk. Szerintem csak úgy lehet élni, hogy minden pillanat kritikus, minden pillanat fontos, minden pillanatban részt veszek. Az rossz, ha úgy gondolod, hogy majd megcsinálod.
 

Még a kilencvenes években beszélt arról, hogy azt látja, mintha az emberek folyamatosan valamire várnának, de a várakozás az unalom alapja, és az unalom halálhoz vezet. Ön szerint hogyan lehet mindent ebben a pillanatban csinálni?

Csak azt kell csinálni, aminek most van itt az ideje. Most beszélgetünk, tehát arra vigyázz, ha valamit akarsz kérdezni, akkor azt meg merd kérdezni. Nekem pedig arra kell vigyáznom, hogy mindent elmondjak, amit tudok. Ha egyikünkben valami vágy vagy ötlet születne, akkor annak elég bátornak kell lennie ahhoz, hogy kimondja. Mert ha nem, akkor talán sosem jön létre. Ha kimondjuk, akkor sem biztos, hogy megtörténik, de mégis megtettük azt, amitől ez a pillanat kritikus pillanat lesz.
 

Hogyan lehet bátorságra edzeni?

Gyakorlással. Amikor az anyám megátkozott, hogy olyan ronda és hülye vagyok, hogy nem lesz olyan nő, aki szeretni fog engem, ő is csak azért szeret, mert biológiailag az anyám, akkor ezt elhittem. 14-16 éves koromban mondogatta ezt sokszor, és én egészen harmincéves koromig nem mertem egy nőhöz sem közeledni, és azt mondani neki, tetszel. igyunk egy kávét, esetleg feküdjünk le. Harmincéves koromban elhatároztam, hogy azért is megpróbálom. Az első nő azt mondta: már azt hittem, homokos vagy, hogy mostanáig nem szóltál hozzám, és aznap este már egy ágyban voltunk. Amikor a második nő is pozitívan reagált rám, akkor gondoltam először, hogy talán az anyámnak nem volt igaza. Azóta nem hiszek el semmit, amit mondanak, hanem úgy döntöttem, saját tapasztalatból tudom meg.

Persze mielőtt megkérdeztem volna a nőt, hogy akar-e velem időt tölteni, a szívem a torkomban volt, a kezem izzadt, hasmenésem volt, az adrenalin annyira dolgozott bennem, hogy alig hallottam, mit mondtam. A második nőnél is pontosan ugyanúgy tele voltam félelemmel. A harmadiknál már jobb volt, mert már át tudtam lépni a félelemküszöbön.
 

fa3
fotók: marquez


Érdekes, hogy arra gondolt, hogy az édesanyjának nem volt igaza. A legtöbb ember azzal vádolja magát az első gondolatában, hogy ha ez megy nekem, akkor miért nem előbb csináltam?

Én inkább annak örültem, hogy nem később csináltam. Voltak olyan emberek nálam terápiában, akik elcsesztek az életükből tíz évet, mert valamilyen hipnózisban voltak, amibe a szüleik tették őket. Sokszor azért nem akartak felébredni, mert féltek, elszégyellik magukat amiatt, hogy ha megoldható, hogy felébredjenek, akkor miért nem ébedtek fel előbb? Néha azért folytatja az ember az elrontott életét, mert ha meg tudja váltotatni, akkor ott lesz a kérdés, hogy miért nem tette meg korábban? Szerintem, ha csak tíz perccel a halálom előtt jövök rá valamire, és akkor változtatok, már az is megéri.
 

Mikor választotta utoljára a nehezebb utat?

Mindig azt próbálom. Az lenne a legkönnyebb a számomra, ha otthon olvasgatnék, és elkerülném az olyan helyzeteket, ahol néhány száz ember figyel arra, mit mondok. Mindig arra törekszem, hogy ennek a kényelemnek az ellenkezőjébe menjek bele, mert akkor mindig közelebb jutok ahhoz, hogy akárhányan is néznek rám, és figyelnek arra, mit mondok, akkor is úgy viselkedjek, mint ahogy most. A legjobb zongorista az előadás alatt is ugyanazt csinálja, mint egyedül, amikor gyakorol.

Jó gyakorlat volt tavasszal, amikor Nagy Kriszta Tereskovával nyilvános terápiát csináltunk az IBS-en. Meglepően jelen volt ő, és ez megkönnyítette, hogy én is úgy legyek vele, mintha csak ketten lennénk. Persze mindketten tudtuk, hogy figyelnek, de arra törekedtünk, hogy önmagunk legyünk.

Ennek az alapja egy történet. Egy operaénekesnő elmegy egy találkára egy fekete férfival, aki pornósztár, de a nő nem tudja.  Vacsora után a pasi azt mondja, hogy van egy szép szoba az étterem hátsó részében, menjünk be oda. A szobában egy gyönyörű plüss ágy van, ott elkezdenek szeretkezni. Egyszer csak felfigyel a nő, és látja, hogy aki csak az étteremben volt, köréjük gyűlt. Először nagyon dühös lesz és haza akar menni, aztán rájön, hogy ki kell zárnia a világot, hogy ne zavarja, hogy nézik. Ekkor nagyon odafigyelt a pasira, a mozdulataira, a szagára, az érintéseire és akkora orgazmusa lesz, mint még soha. Erre a történetre gondoltam.
 

Az előbb azt mondta, Tereskovával azt tartották fontosnak, hogy önmaguk legyenek. Miből derül ki, hogy ez sikerült-e?

Ha spontán tudok lenni, és őszinte, nem szortírozok a gondolataim között, cenzor nélkül beszélek. Van egy Lois Malle-film: My dinner with Andre. Nem volt forgatókönyve, arról szólt, hogy két színész, Andre Gregory és Wally Shawn leülnek egy étteremben és beszélgetnek. Régen, amikor az emberek önmaguk tudtak lenni, akkor egy színész munkája az volt, hogy tudjon bárki lenni. Most, amikor mindenki színészkedik, akkor egy jó színésznek az a munkája, hogy szégyen nélkül tudjon önmaga lenni.
 

Miért tudtak régen inkább önmaguk lenni az emberek, és miért nem tudnak most?

Régebben lehetett karakternek lenni, most viszont egyenruhában kell járni. Ha fiatalember lennék, és nem úgy öltözködnék, nem úgy gondolkoznék, nem úgy beszélnék, mint ahogy a többiek, akkor kiesnék a játszmából. Meg kell tanulnunk, hogyan kell megjátszanunk magunkat ahhoz, hogy sikeresek legyünk. El kell játszani az apát, a férjet, a munkatársat, a főnököt. A depresszió, amiből egyre több van, onnan ered, hogy ha túl sok mindent kell megjátszanom, és nem tudok önmagam lenni, akkor reménytelen lesz az életem. Akkor beakadok egy 24/7 szappanoperába. Ezt felismerni sem mindig könnyű.
 

Ismét egy régi gondolatára szeretnék visszatérni. Azt mondta, azért betegszenek meg az emberek, mert túl sokat tolerálnak. Hogyan ismerjük fel, hogy ebben hol a határ?

Ne tolerálj, az a legjobb. A stresszkutatásaiban Selye János biológiailag bebizonyította, hogy ha az ember tartós stresszben van, akkor vagy harcolnia kell, hogy kitörjön, vagy menekülnie kell, vagy segítséget kérnie. Ha egyik sem történik meg, vagy nem hatékony, akkor megbetegszik. Ha egy kapcsolatban fáj neked valami, azt kell mondanod a másiknak, hogy ezt többé ne tedd, mert ez nekem fáj. Ha megint megcsinálja, akkor megint mondod neki, hogy már kértelek, ezt ne tedd. Ha harmadszorra is megcsinálja, akkor a legjobb, ha kirúgod.
 

Az interjú elején szó volt arról, hogy mi az, amit a legutóbb egy férfi páciensétől tanult. A végére azt kérem, idézze fel, amit egy nőtől tanult mostanában. 

Nemrég vendégségben voltam egy nőnél, akinek két kisfia van. Amikor a nő beszélgetni akart velem, először az egyik, majd a másik fia akarta a figyelmét. Az anya azt mondta, hogy most hagyjatok békén, kérjétek meg a nagymamát, foglalkozzon veletek. Figyeltem, mi történik. Az történt, hogy a gyerekek addig-addig nyaggatták, amíg a nő bocsánatot nem kért tőlem és el nem kezdett foglalkozni a gyerekeivel. Ekkor rájöttem, egy anya így taníthatja meg a legjobban a gyerekeit arra, hogy ne vegyék őt komolyan. Ha ezt csinálja, akkor néhány év múlva fel fogja keresni a pszichológust, hogy a gyerekei akaratossága kezelhetetlen. 
 

Nem mindig olyan könnyű következetesnek lenni.

Dehogynem. Egy rövid szót kell gyakorolni hozzá. Így hangzik: n-e-m.

 

Blogmustra