Zsófi és Virág jó barátnők voltak általánosban. Végig egy padban ültek, és együtt imádták az ügyvédes sorozatokat. Mindketten híres ügyvédek akartak lenni, akik megmentik az ártatlanul megvádolt szegényeket, és bebizonyítják, hogy a gonosz gazdag volt a tettes. Mára mindketten elmúltak negyven évesek, és évente csak egyszer-kétszer beszélnek egymással. Eléggé másképp alakult az életük.
Zsófi már gyerekként is céltudatosabb volt, sokat tanult, hogy felvegyék a város legjobb gimnáziumába. Érettségire már volt két nyelvvizsgája, maximum ponttal vették fel a jogra. A romantikus elképzeléseit a sztárügyvédségről átírta, nemzetközi jogban akart eredményeket elérni. Elhatározta, hogy harmincöt éves korára partner lesz egy elismert ügyvédi irodában. Így is lett. Mára nagyvállalatok nemzetközi szerződéseivel kapcsolatos jogi ügyeket intéz. Férje is jogász, van egy szép házuk egy veresegyházi lakóparkban, mindkettőjüknek BMW-je, két gyerekük sportol és jó iskolába jár. Minden nyáron nyaralnak a tengerparton, minden télen síelnek Ausztriában. Zsófi elégedett, ha végignéz az életén, örül, hogy minden úgy alakult, ahogy szerette volna. Arról nem szokott panaszkodni, hogy milyen nehéz volt két kicsi gyerek mellett éjszakánként dolgozni, és hogy nem olvasott regényt már legalább öt éve. Mikor terhes lett, el akarták küldeni a munkahelyéről, de megesküdött, hogy mindössze három hónapot fog kihagyni, és gyerekek mellett is teljesértékű munkát végez majd. Ezt is tette, az akkor még főnökei (mára partnerei) legnagyobb megelégedettségére. Családjában senki sem furcsállja, hogy a tengerhez is laptoppal megy, néha este tizenegykor telefonál, és vasárnap délutánonként az e-mailjeit intézi. Csak Zsófi fejében fordul meg egyre gyakrabban, hogy tényleg ezt fogom csinálni egész életemben??? Hülye cégek idióta ügyeit intézem, míg beleszakadok? Ilyenkor gyorsan összeszidja magát az illetlen gondolataiért, és büntetésből még három e-mailt elintéz.
Virág mosolyogva lájkolja Zsófi tengerpartokról feltett családi képeit a Facebookon, csak egy pillanatra suhan át a fején, hogy kár, hogy ő nem nyaralhat ilyen luxushelyeken. Nagyon szereti a vízitúrákat, amit minden évben csinálnak. Virágnak nem jött össze az egyetem, akkoriban egy együttesben énekelt, és nem vette igazán komolyan a tanulást. Később elvégzett egy logisztikai ügyintéző tanfolyamot, és el is helyezkedett asszisztensként egy cégnél. Nem keresett sokat, de arra elég volt, hogy új hobbijára, a siklóernyőzésre jusson. Ha eleget spórolt. Azzal a fiúval házasodott össze, aki teljesen odavolt érte, hónapokig csapta neki a szelet. A férje is rendesen dolgozik, és nagyon jól bánik a gyerekekkel. Virágnak a munkájával is szerencséje van, szülés után kapott egy állást az okmányirodánál. Ugyan egyáltalán nem érdekli, és monoton is, de bejelentett állás, juttatásokkal és pénteken fél kettőkor el lehet jönni. A siklóernyőzést persze már régen abbahagyta, most a jobbagyféltekés rajzolás a szenvedélye. Pár éve a fia egy kisebb betegséggel kórházba került, ott Virág látta, hogy mennyi beteg gyereknek lenne szüksége több törődésre. Azóta, ha jut rá ideje, önkéntesként bejár mesét olvasni egy gyerekkórházba. Még arra is gondolt, hogy ápolónő lesz, bele is vágott, de a család mellett nem tudta befejezni a képzést. Mostanában egyre többet jár a fejében, hogy nagyobb lakásba kéne költözni, és hogy milyen jó lenne, ha a gyerekeket elvihetnék Párizsba. De ezek egyelőre csak ábrándok.
Zsófi és Virág egészen más hozzáállással élik az életüket. Legutóbbi cikkében Robert Taibbi klinikai pszichológus és terapeuta a Psychology today oldalán leírja, hogy tapasztalata szerint az emberek életstratégiájuk szerint két csoportra oszthatók. Vannak az építők, mint amilyen Zsófi, és a felfedezők, mint Virág.
Az építők akkor érzik értelmesnek az életüket, ha létrehoznak valamit. Itt szó szerinti építésre, világosan értelmezhető, kézzelfogható dolgokra kell gondolni. Korán elhatározzák, hogy mit szeretnének elérni, legyen az pozíció, ötszobás ház, vagy egy család három gyerekkel, és mindent megtesznek azért, hogy az álmuk teljesüljön. Ha az élet menet közben akadályt gördít eléjük, akkor annak nekifeszülnek, úgy tekintenek rá, mint legyőzendő kihívásra. Szigorúak magukhoz, és nem lazsálnak. Elégedettséget éreznek, mikor teljesülnek a vágyaik, megszerzik a vágyott státuszt, házat, vagy az egyéb eredményüket, amire vágytak. Elkötelezetten és szenvedélyesen tudnak dolgozni a céljaik érdekében, de megeshet velük, hogy eközben kissé szűklátókörűvé válnak. Annyira csak arra koncentrálnak, hogy megtegyék a szükséges előttük álló lépéseket a cél érdekében, annyira koncentráltan dolgoznak, hogy közben elfelejtik élvezni az életet.
Az életük közepén, negyven körül vagy később pedig megeshet velük, hogy szembesülnek azzal, mégsem sikerült mindent összehozni, amit szerettek volna. Ha azt érzik, hogy kifogytak az időből és nincs elég eredmény, vagy hogy rengeteget tettek bele valami, ami igazából nem ér annyit, akkor válságba kerülhetnek. Kétségbeesve, vagy depresszióval reagálhatnak arra a felismerésre, hogy az életük sok hűhó volt a semmiért, és úgy gürizték végig, hogy közben nem is éltek igazán.
Míg az építők egy térképpel a kezükben rohannak végig az útjukon, addig a felfedezők útja inkább kószálásra hasonlít. Eleinte van egy körülbelüli elképzelésük arról, hogy mit szeretnének, de akkor sem esnek kétségbe, ha mégsem úgy történnek a dolgok. Szívesen eltérnek a megadott iránytól, ha valami jobb, izgalmasabb lehetőség látszik kibontakozni. Az akadályokat jelnek tekintik. Eszükben sincs saját határaikat meghaladva küzdeni azért, hogy legyőzzék az akadályt, hanem úgy veszik, hogy ha erre nem egyszerű az út, az azt jelenti, hogy másfelé kell fordulnom. A felfedezők elnevezése is magáért beszél: nyitottan, kíváncsian várják, hogy mit hoz az élet anélkül, hogy különösebben nyomasztanák magukat az elérendő célokkal.
Ezzel együtt ők is bepánikolhatnak életük derekán, mikor azzal szembesülnek, hogy talán túl sok mellékutat és zsákutcát jártak be, és leélték a fél életüket úgy, hogy nem is értek el semmit. Mondhatják maguknak, hogy talán komolyabban kellett volna venni a dolgokat, határozottabban kiállni a célokért, erősebben megküzdeni azért, hogy mostanra felmutathassanak valamit.
Egyik stratégia sem jobb vagy rosszabb a másiknál. De mindkettőnek megvan a maga árnyoldala, és kevéssé pozitív kimenetele. Ha már jó tizenöt-húsz éve éled úgy az életedet, hogy a felfedező vagy az építő stratégia jellemzett csak, akkor érdemes lehet átkalandozni a másik oldalra. Az építők lelassíthatnak egy kicsit, hogy legyen idejük észrevenni, és lehajolni, megszagolni a virágot. Visszanézhetnek a régi önmagukra, kik is voltak ők, és van-e még valami abból a lelkes és energikus fiatalból. Hagyhatják, hogy a kíváncsiságuk és vágyaik kicsit átvegyék az irányítást a kell-ekkel, és napirendi pontokkal teli életükben.
Ugyanígy a felfedezők is rájöhetnek, hogy kevés idő maradt arra, hogy véghezvigyék a dolgokat. Nem érnek rá tovább ide-oda csapódni, ha azt szeretnék, hogy valami kézzelfogható eredményt mutathassanak fel életükben. Lehet, hogy ezúttal, negyvenöt évesen, végre elfogadják azt a nagyobb felelősséggel járó kinevezést, amitől egészen idáig húzódoztak. Elképzelhető, hogy diplomát szereznek, vagy elkezdenek komolyabban dolgozni. Kitűzhetnek maguknak olyan célokat, amik kézzelfogható mértékei lehetnek az életükben elérteknek.
Legszerencsésebb persze középen lenni, a két életstratégia határmezsgyéjén. Legyen meg az embernek az építők tervrajza az életére vonatkozóan, de tartsa nyitva a szemét és a fülét, hallja meg saját belső vágyait. Haladjon az ember előre, de időről-időre álljon meg, és vizsgálja meg, hogy jó úton halad-e, még mindig erre szeretne-e menni, vagy más másra van szüksége. Legyen az ember kíváncsi és nyitott, de ne hagyja, hogy a kíváncsisága állandóan eltérítse arról az irányról, amelyre elindult.
Ha egy kicsit elfogulatlanul ránézel az életedre, szerintem meg tudod határozni, hogy te melyik típusba tartozol. És, hogyha nem középen vagy, akkor már csak meg kell nézni, hogy a másik stratégiából mi az, ami számodra hasznos lehet.
