Kiből lesz az álszent?

Zanza!

Önzetlenebbek, toleránsabbak-e a vallásos közegben nevelkedő gyerekek? Úgy tűnik, ez nem önmagában attól függ, vallásosak-e a szülők. Fontosabb, hogy hogyan élik meg, hogyan képviselik vallásuk értékeit, tudják-e hitelesen közvetíteni azokat, segítik-e gyerekeiket abban, hogy ezek az értékek belsővé váljanak.

Becsületesség, nagylelkűség, tisztesség. Olyan univerzális értékek ezek, melyekben minden világvallás osztozik, és melyeket hívei számára is követendőnek tart. De hogyan lesz valakiből egyenes ember? Miből alakul ki az a fajta gerincesség, amit olyannyira tiszteletreméltónak tartunk? Hogyan sajátítjuk el ezeket az értékeket? Egy kultúra alapvető értékei legtöbbször valamilyen vallásból erednek, így adja magát, hogy a vallásos neveltetés kulcsfontosságú lehet. Akit már kora gyerekkorától eszerint nevelnek, őszintébb lesz majd másokhoz, önzetlenebbül viselkedik társaival. Aki már gyermekként aktív hitéletet él, később biztosan erkölcsösebb emberré válik, felnőttként is stabil belső értékrendet követ. Vagy nem.

Bármi jót adakoztok, az magatok hasznára válik!

Általános iskolai osztály, alsó tagozat. Bejön egy felnőtt, és egyesével félrehívja a gyerekeket. Matricákat ajándékoz nekik. Nem is akármilyen matricákat, hanem pont olyanokat, amiket a gyerek szeretne. Harminc különbözőből választhat ki tízet. Az a tíz mind az övé. A felnőtt elmondja neki, hogy sajnos nem tud mindenkivel külön leülni, így nem jut majd mindenkinek matrica. De ő szerencsés, neki jutott. Tíz. Ha gondolja, adhat belőle azoknak, akiknek nem jutott. A gyerekek ezután visszamennek az osztályba. Van, aki ad, van, aki nem. Az idősebbek többet, csaknem a felét elajándékozzák annak, amit kaptak, a fiatalabbak csak jóval kevesebbet.

De mi a helyzet a vallásossággal? A nagy vallások tanítása alapján azt várhatnánk, hogy a vallásos neveltetésben élő gyerekek önzetlenebbek, szociálisan érzékenyebbek lesznek: megsegítik a rászorulókat, szívesebben megosztják matricáikat a kevésbé szerencsésekkel. Egy nemzetközi kutatás keretében hat ország iskoláiban, összesen 1170 gyermek részvételével játszották el a fenti szituációt, és azt tapasztalták, hogy a várakozásoknak éppen az ellenkezője igaz. A vallásos családban nevelkedő gyerekek ugyanis szignifikánsan több matricát tartottak meg, mint azok a társaik, akik nem vallásos közegből érkeztek. Vagyis tulajdonképpen önzőbben viselkedtek.

shutterstock 189640016

Ne ítélj, hogy ne ítéltess!

Ugyanebben a kísérletsorozatban arra is megkérték a gyerekeket, hogy alkossanak véleményt egy-egy rövidebb videón látható jelenetről. Olyan felvételeket néztek, melyeken az egyik szereplő valamilyen agresszív viselkedést tanúsított, meglökte vagy megütötte a másikat. A gyerekeket ezután arról kérdezték, mennyire találják gonosznak a bántalmazó felet, illetve milyen büntetést érdemel.

Ebben a feladatban a vallásos gyerekek jóval keményebben ítélkeztek az agresszor felett, igaz, a büntetés mértékét illetően a keresztény gyerekek nem voltak számottevően szigorúbbak nem vallásos társaiknál. A muszlim gyerekek ezzel szemben mind a cselekmény súlyát, mind pedig a jogos büntetés mértékét nagyobbnak ítélték.

A kondicionáláson túl

Az okokat keresve joggal merül fel a kérdés, értelmezhetjük-e egyáltalán a vallásosságot kisiskolás gyerekeknél. Egyrészt érdemes elkülöníteni a vallásosságot a hittől, a hitélet gyakoriságát a hit mélységétől. Az a gyerek, akinek a szülei gyakrabban járnak például templomba, vallásosabbnak tűnik egy ilyen vizsgáltban, mint ahol ez nem, vagy csak kevésbé szokás. Ebből azonban semmi derül ki arról, hogy ők hogyan élik meg saját hitüket, és arról sem, hogy mindez miként jelenik meg a gyermeknevelésben.

Másrészt, ami a gyerekeket illeti, ebben az életkorban még alig értenek meg valamit a vallások alapvető eszmeiségéből. Egy kisiskolás gyermek ezért csak a viselkedés szintjén képes alkalmazkodni bizonyos szabályokhoz, melyeket szülei saját meggyőződésük alapján állítanak fel. Megtanulják például, hogy az önző viselkedésért büntetés, az önzetlenségért jutalom jár. Megtanulják, hogy a másikat bántani rossz dolog, amiért leszidják őket. Éppen ezért, egy olyan helyzetben, ahol az önzésért nem jár büntetés, és megdicsérni se fogja őket senki, ha nagylelkűen elajándékozzák frissen szerzett kincseiket, következmények nélkül követhetik saját érdekeiket. A szülői szigorból a gyerek remekül megtanulja, mit szabad és mit nem. Megtanulja azt is, hogy ha bántja a másikat, abból baj lesz. Nem a másiknak, hanem neki. Őt fogják ugyanis leszidni. És nem azért nem fog verekedni, hogy ne tegyen kárt a másikban, hanem azért, hogy saját magát ne hozza nehéz helyzetbe. Ahhoz, hogy a gyerek a mit szabad és mit nem-en túl a miérteket is megértse, az kell, hogy a büntetésen és a jutalmazáson túl a szülő képes legyen ezt megbeszélni vele. Azon a szinten, amin a gyerek az adott életkorban gondolkodik.

Erkölcsi fejlődésünk, értékrendünk alakulása egészen felnőtt korunkig elhúzódik. Mindez pedig egy belső személyiségfejlődés eredménye. Ha nincs mögötte valódi jellem, az egészből csupán egy szabálykövető viselkedés lesz, amit nem egy belső meggyőződés, hanem a belső szorongás mozgat. Vagy a külső érdek. Tévedés ezért azt hinni, hogy a tisztességre nevelés kisgyermekkorban a szülői szigorral letudható. Sőt, ha mindazt, amit értéknek tartunk, gyermekeinknek is át akarjuk adni, a legrosszabb, amit tehetünk, hogy erőszakkal kikényszerítjük, hogy aszerint viselkedjenek.  Az ilyen szülő hite jóról és rosszról mindig a sajátja marad. A gyermek magával viheti akár egy életen át, de soha nem lesz az övé.

Blogmustra