A 37 éves Szilvit mindenki tiszteli a cégnél. Nincs olyan kérés vagy vállalhatatlan határidő, amit ne teljesítene. Egyedül él, néha vannak futó kapcsolatai, de rájött, több energiát vesznek el, mint amennyit hoznak – így egy ideje már inkább kihagyja a lehetőségeket. Munka mellett egy fix programja van: minden vasárnap meglátogatja édesanyját. Órákon keresztül hallgatja az ápolatlan idős asszony követeléseit; litániáit arról, hogy a lánya egy rakás szerencsétlenség, és kesergéseit, hogy Szilvi születése hogyan fosztotta meg őt a lehetséges boldogságától. Hazafelé Szilvi egész úton ismételgeti a mágikus mondatot, amit még gyerekkorában talált ki magának: „ez nem az én életem, ez nem az én életem…” Mire hazaér, meg is nyugszik, és kivasalja a blúzait, amiket a következő héten viselni fog munka közben.
Egy keddi nap a szokásos heti meeting után leül az íróasztalához, és elsötétül a világ, megáll a szíve, nem kap levegőt. Mentőt hívnak hozzá, kiderül, hogy a szívének semmi baja: pánikbetegség. Szilvi terápiára kezd járni, és ott, mint egy feneketlen kútba, belenéz abba a rengeteg fájdalomba, sérelembe, dühbe, ami benne lakik, és amit eddig sikeresen elnyomott magában. Tudatosul benne, hogy de, ez az ő élete, csak egy van belőle, és képes tenni azért, hogy jobb legyen. A páncél, amit magára növesztett, hogy megvédje anyja szidalmazásaitól, de ezzel együtt minden más érzéstől is, olvadozni kezd – így viszont nincs, ami segítsen elviselni a vasárnapi találkozókat. A gyógyulás, az életében először érzett remény boldogsággal tölti el Szilvit. Hosszas vívódás után felhívja édesanyját, hogy elmondja, többet nem megy el hozzá vasárnap.
A családok ötödében előfordul
Annyira nem beszélünk róla, hogy azt hisszük, alig van, akit érint ez a dolog. Annyira nehezen vállalható, hogy még tudományos kutatások is alig-alig vannak róla. Aki éppen benne van, az nem igazán vallja be bárkinek is, ha mégis, az felér egy coming outtal. Pedig sokkal több családban előfordul, mint gondolnánk, hogy valamelyik fél úgy dönt, megszakítja a kapcsolatot egy családtagjával vagy akár a családja egészével. Itt most nem házastársak válásáról van szó, hanem arról, hogy a szülő, a gyerek vagy egy testvér saját akaratából úgy dönt, hogy visszautasítja a kapcsolatot a családtagjaival.
Fájdalom a háttérben
Többféle okból megtörténhet, hogy egyes családtagok úgy érzik, nem bírják elviselni a kapcsolattartást, a kommunikációt bizonyos családtagokkal. Van, hogy elfogadhatatlan világnézeti vagy életmódbeli különbségek vannak, néha kezeletlen mentális problémák, de legtöbb esetben, bántalmazás, abúzus, elhanyagolás vagy kizsákmányolás áll a háttérben. Ahogy Susan Froward a Mérgező szülők című könyvében írja , a szülői visszaélések a gyerekekben méregként terjednek, és „ahogy a gyerek felnő, úgy fokozódik a fájdalom is… a mérgező szülők felnőtt gyerekei – akár verték, túl hosszú ideig hagyták magukra kiskorukban, szexuálisan bántalmazták, beszámíthatatlanként kezelték, túlzottan féltették vagy bűntudattal terhelték őket – meglepő módon, szinte mindannyian hasonló tünetektől szenvednek: a sérült önértékeléstől, ami az önpusztító viselkedésformák előidézője. Valamiképpen csaknem mind értéktelennek, szeretetre méltatlannak és alkalmatlannak érzik magukat.”
Szilvit egy terápia vezette arra, hogy saját gyógyulása érdekében eltávolodjon az anyjától, de sok esetben anélkül, maguktól, egyszerűen a kapcsolat elviselhetetlensége miatt teszik ezt az emberek.
A családi kapcsolat megszakítása, bár sok esetben kíséri megkönnyebbülés és a szabadság érzése, mégis fájdalommal és stresszel jár. Mindkét fél egyfajta gyászt él meg, és ráadásként a társadalmi nyomás is rátesz egy lapáttal. Az emberek, akik valamelyik családtagjukkal megszakították a kapcsolatot, nem nagyon beszélnek erről. Annyira erős a képzet, hogy a család a fő támasz, az eltéphetetlen kötelék, hogy a családnak, szülőknek hátat fordítani hálátlanság. Annak, aki éppen benne van egy családi elhidegülésben, kevés esélye van arra, hogy bárki is a környezetéből, barátai közül igazi empátiával tudjon viszonyulni a dologhoz. Akik nem diszfunkcionális (=működésképtelen, romboló) családban nőttek fel, azok nem értik, hogy mi a hatása egy ilyen családnak, és igen gyakran előfordul, hogy a sokat szenvedett és fájdalmast döntést meghozó felet tartják hibásnak. Éppen ezért a kapcsolat megszakítását általában bűntudat kíséri.
Visszanyerni az emberekbe vetett bizalmat
A családi elhidegülést száműzetéshez hasonló megélni, és annak, aki meghozza ezt a döntést, nagyon fontos figyelnie arra, hogy ne maradjon egyedül. A sehova nem tartozás érzése az egyik legkeményebb szociális kín, amit érezhetünk, így a pszichológusok mindenkinek, aki abba vág bele, hogy saját épsége érdekében megszakítsa a kapcsolatát a családjával, azt javasolják, hogy
- Tudatosítsa a saját érzéseit, igényeit. A családtól való eltávolodás során a megkönnyebbülés mellett a rosszabb pillanatokban elborító lehet a szomorúság, cserbenhagyottság, magány, jelentéktelenség, elveszettség érzése – fontos felismerni ezeket, és tudni, hogy általánosak egy ilyen helyzetben.
- A megküzdésben egy terapeuta, csoportos terápia vagy önsegítő csoport sokat tud segíteni. Sőt, ahhoz, hogy a szakításból egy új élet, egy új kapcsolatrendszer bontakozzon ki, szükség van külső támogatókra. Aki tudatosan és felelősen szeretne jól kijönni ebből, megtalálni a valódi önmagát, aki képes a boldogságra, az keressen támogatást.
- Gyakori az az érzés ilyenkor, hogy az ember nem bízhat meg senkiben. Egyrészt ugye a család lett volna az, aminek a leginkább támasznak kellett volna lenni, másrészt pedig a szerencsésebb családdal rendelkező barátok, ismerősök, partnerek nem igazán értik meg a szakítás okait – és az ember nem mer velük őszintén beszélni az érzéseiről, mert (talán jogosan) fél a bírálatoktól. Mégis ahhoz, hogy ne a súlyos magány és elszigeteltség legyen a családtól való elfordulás eredménye, tudatosan kell felépíteni azt a hitet, hogy vannak a családon kívül akár olyan kapcsolatok, olyan emberek, akikben meg lehet bízni.
Sok esetben a családi elhidegülés ciklikus. Nem beszélek velük, nem keresem őket, azután mégis megtörténik a kapcsolatfelvétel, egy-két találkozás, visszajönnek a rossz érzések, az elviselhetetlenség, és ezek mellett a saját önszabotáló működési módok, ekkor újra megszakad a kapcsolat hosszabb időre – és ez ismétlődik. Jellemző lehet, hogy nincs is kimondva a kapcsolat megszakítása, egyszerűen csak nem emeli fel az ember a telefont. Ez a működés olyasmi, mint amikor egy betegségnek a tüneteit kezeljük, de a kiváltó ok érintetlen marad.
Hogyan csináljam, hogy kevésbé fájjon?
Seth Meyers családterapeuta a következő kapcsolat-megszakítási sémát javasolja ahhoz, hogy a lehető legkevesebb fájdalommal éljük meg a dolgot. Először határozz meg egy korlátozott érintkezési mennyiséget – pl. havonta egy alkalom. Találd ki, hogy a kapcsolattartás mely formája a legkevésbé kellemetlen számodra – telefon, személyes. Határozd meg, hogy mennyi kísérleti időt hagysz ennek a limitált kapcsolattartási formának – mondjuk, három hónapig próbálkozom a kétheti telefonnal. Írd le magadnak, hogy mik az indokaid, mi szükséged van arra, hogy korlátozd vagy megszakítsd a kapcsolatot a családoddal.
Ezt az írást, tartsd magadnál, mert el fog kapni menet közben a fájdalom, a bűntudat, és ez segít majd emlékezni, hogy miért csinálod. Ha a korlátozott kapcsolattartás nem válik be, akkor vágj bele a kapcsolat megszakításába, de megint csak nem véglegesen, hanem egy előre meghatározott időre: mondjuk fél évre. Magyarázd el, írd meg levélben, kommunikáld a családodnak, hogy annak reményében, hogy talán a jövőben jobbá váljon a kapcsolatotok, szükséged van egy időre a kapcsolat megszakítására. Ha van lehetőség rá, akkor egy mediátor vagy családterapeuta segítségével, egy semlegesen helyen találkozva kezdjetek el dolgozni a kapcsolat javítása érdekében.
Van, hogy nincs más megoldás
Ahogy írom az előző jó tanácsokat, tudom, hogy ezek sok esetben bosszantóan naivnak, idealisztikusnak tűnnek. Az egymáshoz való viszonyuláson csak akkor lehet változtatni, ha mindkét fél akarja, és egy bántalmazó vagy kizsákmányoló családtagot képtelenség lehet rávenni terápiára. De azért azt fontos látni, hogy egy megszakított kapcsolat sebeket hagy maga után, és csak akkor érdemes megtenni, vállalni ezeket a sebeket, és rajtuk keresztül a gyógyulást, ha már minden egyéb lehetőséget megpróbáltál. Arról nem beszélve, hogy mekkora ajándék lehet minden érintettnek egy rosszul működő kapcsolatból kialakítani valami jobbat, igazibbat.
Ha viszont minden megpróbáltál, és nincs reményed a kapcsolat javítására, akkor is célozd meg a gyógyulást. Figyelj oda magadra – akármi is az oka, fogadd el, hogy a családi kötelék megszakítása stresszes, és tudatosan csökkentsd a megélt stresszt: sportolj, meditálj, törődj az egészségeddel. És főképp keress segítséget, támogatást, hogy megszabadulhass azoktól a családi hatásoktól, melyek útját állják annak, hogy másokban megbízó, szeretetet elfogadó, kiegyensúlyozott önmagad lehess.
