#ÉLETEM

Minden, amit a kárörömről tudni akart

2016. május 2., hétfő 18:04

Biztosan önnel is előfordult már, hogy önelégülten mosolygott, amikor egy kevésbé kedvelt, törtető kollégáját leteremtették valamilyen ballépése miatt. De talán az a helyzet is ismerős, amikor két rivális focicsapat szurkolótábora együtt néz meccset, miközben a drukkerek kárörvendő megjegyzésekkel dobálóznak.

Mértékkel gyógyír

„Legbelül mindannyian kiválasztott, szeretett, tisztelt személyek akarunk lenni” – írja Cheryl Strayed, a Vadon szerzője a The Rumpus oldalán. De az élet nem mindig hozza úgy, hogy mi legyünk a kiválasztottak, és amikor olyan embereket látunk magunk körül, akikről azt gondoljuk, sokkal inkább szeretett, tisztelt és kiválasztott személyek nálunk, megjelenik egy természetes reakció: azért szurkolunk, hogy rosszra forduljon a sorsuk. Ha pedig ez a titkos vágy teljesül, akkor elégedettek vagyunk, örülünk mások szenvedése miatt. Az irigység okozta fájdalom legjobb ellenszere tehát a káröröm.

A Pallas Nagylexikon meghatározása szerint a káröröm „mások baján érzett öröm, amely vagy gyűlöletből ered, vagy rossz akaratból, gonosz szívből. Ennyiben rokon az irigységgel. A jó ember mások örömén örül, mások szenvedését maga is szenvedéssel érzi; a gonosz ember megfordítva mások baján örül, míg mások szenvedése megelégedéssel tölti el.” Az érzelem azonban ennél árnyaltabb és a kutatók szerint a kárörömöt nem szabad egyértelműen gonosz jelenségként elkönyvelni, hiszen az nem minden esetben más szenvedésének szándékos és jóleső kinevetése, hanem inkább gyógyszer saját kisebbrendűségi érzésünkre. Aki tehát ismerőseivel, barátaival szemben egyébként jó szándékú és jóindulatú, annak nem kell lelkifurdalást éreznie egy-egy „kilengés" miatt.

shutterstock 187372910

Richard H. Smith, a Kentucky Egyetem pszichológia professzora egész karrierjét arra tette fel, hogy - más szociális érzelmekkel együtt – a káröröm pszichológiáját kutassa. Szerinte az érzelem perverznek tűnhet, ám van adaptív funkciója: társadalmi összehasonlításokból ered, ami lehetővé teszi számunkra, hogy értékeljük tehetségünket, rátermettségünket valamire, javítsunk saját énképünkön, illetve meghatározzuk státuszunkat a szociális rendben. Talán fel sem fogjuk, hogy valójában szükségünk van ezekre az összehasonlítgatásokra. Logikus például, hogy sokszorosan örülünk, amikor a kárörömöt megérdemeltnek tartjuk, hiszen a kudarcot vallott ember magasabb státusza rontotta az énképünket. „A vegetáriánusoknak egy szóval sem kell érvelniük nézeteik mellett; már pusztán a létük is erkölcsileg irritáló a húsevők számára, hiszen magatartásuk arra utal, hogy ők kiválóak, céltudatosak és tökéletesek. Ha viszont egy húsevő rajtakapna egy vegetáriánust, amint az épp egy nagy darab marhahúst majszol, valószínűleg kaján öröm uralkodna el rajta” – írja a szakértő a The Joy of Pain (A fájdalom öröme) című könyvében. De a kárörömöt átélő személy felől a részvétel hiánya az, ami az igazi elégedettséget okozza és elfogadottá, megengedetté teszi az ilyen reakciókat: De jó, a titkos ellenségem megbukott és semmi közöm nem volt hozzá!

Önbecsülés vs. önmegerősítés

Wilko W. van Dijk, a hollandiai Leiden Egyetem kutatója kollégáival 70 egyetemi hallgatót (40 nőt és a 30 férfit) kért meg, hogy olvassanak el egy interjút egy törtető, céltudatos diákról, aki nagy valószínűséggel megkapja élete munkalehetőségét; majd egy interjút a tanuló felügyelőjével, aki elárulja, hogy a hallgató teljesítménye és tanulmányi eredményei sokat romlottak. A vizsgálatban résztvevőknek ezután öt kijelentés segítségével értékelniük kellett, mennyire sajnálták a bukott hallgatót vagy mennyire örültek balszerencséjének. („Tetszett, ami történt vele.” „Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyodjak el.”)

Az alacsony önbecsülésű alanyoknál (akik az interjúban említett hallgató által fenyegetve érezték magukat) sokkal nagyobb valószínűséggel tapasztaltak kárörömöt. Ugyanakkor a kutatók azt találták, hogy az önbecsüléstől függetlenül azok, akik sokkal inkább fenyegetve érezték magukat az említett hallgató által, nagyobb mértékű kárörömöt éltek át. A szakértők szerint ez annak köszönhető, hogy a kárörömnek egyfajta önmegerősítő funkciója van a „fenyegetett” személyek esetében.

Az ezt követő kísérletben a szakértők a csoport egy része számára egy önmegerősítő lökést biztosítottak: megerősítették hitüket egy olyan dologban, ami számukra egyénenként nagyon fontos és értékes, majd ezután ismét elolvastatták velük az interjút. Az alacsony önbecsülésű alanyoknál ugyanazokat az eredményeket, a káröröm érzését állapították meg. Azoknál a hallgatóknál azonban, akikkel elvégeztették az önmegerősítő gyakorlatot, kisebb volt a káröröm valószínűsége, mint azoknál, akik kimaradtak ebből. „Akiknek alacsony az önbecsülése, szinte bármit megtesznek, hogy jobban érezzék magukat, és amikor szembesülnek valakinek a balszerencséjével, akaratlanul is kárörömöt éreznek. Ha viszont megerősítjük önbecsülésüket, enyhébb kárörömöt élnek át, mivel már nincs szükségük más balszerencséjének hírére ahhoz, hogy jobban érezzék magukat a bőrükben” – nyilatkozta van Dijk a Live Science-nek.

Siker, fény, csillogás + bukás = káröröm

Dr. Smith szerint a modern kultúrát az állandó összehasonlítások éltetik, amik a hirtelen született dicsőségen és hírnéven – majd bukáson - alapulnak. Gondoljon csak bele, valójában miért nézik (akik nézik) annyian a valóságshow-kat. Bizonyára nem azért, mert az emberi lét legfőbb értékeibe nyerhetnek betekintést, hanem inkább azért, mert a nevetséges és kínos jeleneteket látva megnyugodhatnak, hogy mindez nem velük történik meg – a valóságshow-celebekhez képest tehát a nézők szabad, értelmes és intelligens személyeknek tekinthetik magukat. Arról nem is beszélve, hogy a hirtelen jött hírnév mivel jár és az sem titok, hogy a tömegmédia szereti megtörni a hősöket - legyen az egy guru, egy sportoló vagy egy filmsztár (Nahát, XY is csak emberből van!) A The National Enquirer című hetilap tíz számát elemezve Katie Boucher, az Indianai Egyetem pszichológusa kollégáival arra a következtetésre jutott, hogy minél magasabb egy híresség státusza, annál valószínűbb, hogy a róla megjelenő cikkek a vele történő negatív dolgokra, a szerencsétlenségére fókuszálnak. A hősökről szóló szaftos sztorik pedig többnyire kielégítik (vagy legalábbis csillapítják) az emberek kárörömre való igényét és ezzel jót tesznek az önértékelésünknek.

GettyImages-160239847
Fotó: Michel Porro

Az irigység és a káröröm kéz a kézben jár?

Az irigységet valaki jó szerencséje, sikere, míg a kárörömöt ennek ellenkezője, mások balszerencséje váltja ki belőlünk. „Mindannyian megtapasztalhattuk már a kárörömöt, ám vannak, akik aktívan keresik azt. Ők az irigy, bosszúálló, ellenséges személyek, akik arra vesztegetik az energiájukat, hogy másokat támadjanak – ahelyett, hogy saját útjuk egyengetésére törekednének. Az irigység a társadalom egy rosszindulatú daganata, ami a lelket is felemészti, hiszen aki rabjává válik, annak sok más negatív érzelem keserítheti még meg életét” – írja Adrian Furnham szervezeti pszichológus a Psychology Today oldalon. A szakértő szerint a káröröm szindróma a túlságosan ambiciózus, feltörekvő, törtető emberekre jellemzőbb - persze nem mindenkire, létezik ugyanis két véglet: vannak, akik tisztelik és csodálják a sikeres embereket, míg mások szeretnék, ha kudarcot vallanának.

Azok tehát, akik őszintén felnéznek a sikeres emberekre, úgy gondolják, hogy:

  • a sikeres személyek megérdemelnek minden pozitív jutalmat és elismerést, amit kapnak
  • minden társadalomnak szüksége van ilyen kiváló teljesítményt nyújtó, céltudatos egyénekre
  • fontos, hogy ösztönözzük és támogassuk a rendkívül sikeres egyéneket
  • a legtöbb sikeres ember segítőkész és mások számára is hasznos

Azok szerint viszont, akik nem értékelik a sikeres embereket:

  • a hírnév és az elismerések miatt az ilyen személyek hamar nagyképűvé válnak, „elszállnak” maguktól, és elfelejtik, honnan indultak
  • a legtöbb sikeres ember csak mások kárán, mások rovására válik sikeressé
  • amikor kudarcot vallanak, nagyon is megérdemlik azt
  • nagyon jó látni, hogy időnként a sikeres emberek is hibáznak és elbuknak

Csoportban kárörvendőbbek vagyunk?

Van Dijk egy másik kísérletének eredményei azt mutatják, hogy a csoportos káröröm még erősebb és alattomosabb, mint a személyes, és akár az első lépés is lehet a rossz viszony tovább mélyítése és az erőszakos cselekmények kialakulása felé, hiszen az emberek keményebben harcolnak a sikerért egy csoport tagjaként, mint egymagukban.

"Egyelőre nincs pontos magyarázat arra, hogy mi okozza ezt a jelenséget, de az egyik feltevés szerint azért van így, mert ilyenkor a csapattagok egymás érzelmeiből “táplálkoznak”, ami megnöveli győzeleméhségüket és az ellenfelek eltiprása iránt érzett vágyukat. A Cardiffi Egyetemen dolgozó Russel Spears is úgy véli, a kárörömöt jelentősen felerősítheti a csoporthatás. Ha egymagunkban tapasztaljuk meg ezt az érzést, azt nem verjük nagy dobra, nem dicsekszünk vele, mivel nem vagyunk rá büszkék, hogy más sikertelenségének örülünk. Egy csoportban azonban a különböző érzelmek kimutatása az összetartás és lojalitás jele lehet, és ha látod, hogy mások is osztoznak az örömödön, te is könnyebben kimutatod, hogy örülsz a másik bukásának. Ahogy a káröröm felszínre kerül és többé már nem titokként kezelik az emberek, egyúttal erősebbé is válik, hiszen beigazolódik a létezése, így minden csapattag bátrabban ki fogja mutatni azt - írja Varga Zoltán, az NLP Oktatási Központ vezető trénere honlapján.

A káröröm neurológiája és az agresszió

A Princeton Egyetem idegtudósai Yankees és Red Sox drukkereket kérdezgettek egy-egy mérkőzésvetítés utáni lelkiállapotukról, hogy kiderüljön, mely neuronok lépnek működésbe, amikor az egyes szurkolótábor tagjai győzelmet vagy vereséget élnek át. Elsősorban az ellenfél veresége során tapasztalt káröröm mértékét akarták megfigyelni a szakértők, továbbá arra voltak kíváncsiak, hogy ez az összetett érzelem kapcsolódik-e az agyban az agresszióra való fokozott vággyal.

A kísérletet laboratóriumi körülmények között, több korábbi Yankees-Red Sox mérkőzés videón történő lejátszásával végezték el, miközben fMRI vizsgálatok segítségével igyekeztek kimutatni az alanyok aktuális idegi tevékenységét. Egyes jelenetek a drukkerek számára negatívak voltak, míg más jelenetek az ellenfél hátrányáról, hibázásáról szóltak, amik a nézők számára kárörömre adtak okot. Ezen kívül – egyfajta semleges kontrollként – egy harmadik csapat, a Baltimore Orioles kevésbé sikeres játékaiból is mutattak részleteket, hogy felmérjék, semlegesebb mérkőzések láttán mennyiben tér el az alanyok reakciója attól, amit a hazai csapat elleni küzdelem alatt ejtett hibák váltanak ki a nézőkből. Az fMRI vizsgálatokon túl azonban a szakértők minden egyes mérkőzés lejátszása után megkérdezték a drukkereket, hogy érzik magukat, és az egyes jelenetek milyen érzéseket váltottak ki belőlük.

shutterstock 354973118

Néhány héttel az első kísérlet után a kutatók az agresszív viselkedésükkel kapcsolatos kérdéseket tettek fel a résztvevőknek. Mennyire valószínű, hogy szavakkal sértegesse/étellel dobálja/fizikailag bántalmazza az ellentábor egy tagját, illetve egy Orioles-drukkert (semleges). Így összehasonlíthatták, hogy általában véve, illetve egy konkrét csapattal szemben mennyire agresszívek a drukkerek.

A vizsgálatok eredményei a Psychological Science című szaklapban jelentek meg: a szurkolók számára negatív eredmények két agyi régiót aktiváltak: az elülső cinguláris kérget és az insulát. Ezek a területek a személyesen átélt fájdalom alatt, illetve más szenvedésének láttán is aktiválódnak, és a neurális válasz egyezett a szurkolók által leírt élményekkel, lelkiállapotokkal. Ez már magában is figyelemre méltó felismerés: normális esetben ugyanis ez az idegi válasz egy szeretett személy fájdalmával való együttérzés, a valóságban és sa jelenben azonban egyik baseball-játékos sem érzett fájdalmat, és a rajongók is inkább csak csalódást éltek át.

A pozitív élményekkel kapcsolatos eredmények is érdekesnek bizonyultak: bármilyen, a hazai csapat által sikeres hazafutás, védés, vagy támadás történt, az alanyoknál ugyanaz az agyi régió, az úgynevezett ventrális striátum aktiválódott. Ez az agyterület az öröm és az elégedettség érzésének szubjektív megtapasztalásával köthető össze és természetesen a rajongók a személyes győzelmet és a kárörömöt is élvezetesként írták le. Ami tehát érdekes és új itt, az az, hogy mindezt a drukkerek agya produkálta, nem pedig maguké a játékosoké. Az agy jutalomközpontjáról tudjuk, hogy személyes, saját győzelem esetén működésbe lép, ám most kiderült, hogy ugyanaz a folyamat zajlik le akkor is, amikor egy csapattárs, illetve általunk kedvelt személy sikereinek és győzelmének vagyunk tanúi. De a legérdekesebb és egyben legzavaróbb megállapítás az, hogy azok a drukkerek, akik a legnagyobb mértékű kárörömöt élték át az ellenfél hibázásai során – még akkor is, ha a ballépés a számukra semleges csapat (Orioles) elleni játék alatt történt -, egyben a leginkább agresszív alanyoknak bizonyultak. Általában véve nem voltak sokkal agresszívebbek másoknál, ám a kárörvendő Yankee-drukkerek sokkal hajlamosabbak voltak hozzávágni valamit az ellenfél szurkolótáborába tartozókhoz, míg a kárörvendő Red Sox-fanokra – bevallásuk szerint - a szitkozódás és az ütés vágya volt jellemző ebben a felhevült állapotban. A mások szenvedése okozta öröm nem újdonság, már tudjuk, hogy a csoportidentitás egyfajta aspektusa – még ha méltatlan dolog is -, a káröröm és az agresszív gondolatok közötti szoros kapocs azonban aggodalomra ad okot, hiszen a rivalizálás az egyes szurkolótáborok között gyakran túlságosan is az érzelmeken alapul.

Akkor bárkiből kibújhat a vadállat?

Persze nem kell amiatt pánikolni, hogy aki kárörvendő, az egyben gonosz ember is. Életünk során mindannyian megtapasztaljuk a kárörömöt. „Tudjuk jól, hogy mennyire fontos az empátia és a szimpátia – a társadalom is ezt hangoztatja –, éppen ezért riadunk meg attól, ha együttérzés nélküli önelégültséget érzünk valaki kárának láttán vagy hallatán, holott bizonyos mértékben – amíg nem egy komoly szerencsétlenségről van szó – a káröröm természetes reakció” – nyugtat meg van Dijk. Amíg tehát passzív marad, vagyis tettlegesen nincs közünk mások balszerencséjéhez, a káröröm javíthatja az önértékelésünket – arra emlékeztetve minket, hogy még a leginkább irigylésre méltó emberek is esendők, csakúgy, mint mi.

Ne maradj le semmiről!

Blogok, amiket olvasunk

MAI MANÓ 6 híres első kép a természettudomány világából

A tornádóról egészen odáig a legtöbben azt hitték, csak valami babonás mendemonda, ami nem is létezik. Híres első képek.

SCHRÖDINGER Közeli vagy távoli jövő a fejátültetés?

A sajtóban néha elő-előbukkan egy hangzatos főcím, néha olyan is, amely 2017 végére már komplett fejátültetést is sugall. Mennyi igazság lehet ezekben? Hol tart a tudomány jelenleg?

HEALTH A legjobb módszer, ha leszoknál a dohányzásra

A leszokás sikerrátája "natúrban" csak 5-7 százalék. Ha viszont felkészülten állsz neki, ezt 50-70 százalékra növelheted. Leszokás lépésről, lépésre.
Ajánlok blogbejegyzést

Hirdetés

Bookline - Szívünk rajta